Ötödik nap - kedd (Ottó)

Másnap újra megpróbálkoztunk az északi parttal, reméltük, hogy jobb lesz az idő. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis sziget különböző részein mennyire változatos az időjárás. Ha a sziget egyik oldalán esik az eső, könnyen előfordulhat, hogy a másik oldalon teljesen felhőtlen az ég és tűz a nap. Sőt, úgy tapasztaltuk, ha Poipu-ban felhős volt az ég, akkor Hanalei-ben biztos, hogy napsütés volt. Már két napot töltöttünk Kauai-on, de még csak egyszer voltunk a vízben. A vizuális hatások olyan lenyűgözőek voltak, hogy eddig nem nagyon tudtuk magunkat elengedni és csak heverészni a tengerparton. Mára terveztük, hogy kicsit többet fürdünk, bár a nagy hullámok miatt a tengerben igazából úszni nem lehet, csak a hullánok között ugrabugrálni, szörfözni, vagy búvárkodni. Mi a búvárkodást mindenképpen ki akartuk próbálni. Az utazás hátralevő részére kikölcsönöztünk egy kezdő felszerelést: szemüveget, pipát és uszonyokat. Kölcsönzőt céget Snorkel Bob-nak hívták, nagyon ötletes és vidám reklámjaik voltak, ráadásul közel volt a szállásunhoz az egyik üzletük.

Elindultunk észak felé. Legelőször egy guava ültetvényen álltunk meg. A guava brazil származású gyümölcs, citrom nagyságú, a héja sárga, a belseje rózsaszínű. Az gyümölcs szinte csak magból áll, alig van leve és húsa, ezért nyersen nem nagyon lehet enni, de a guavából készült italok és lekvárok nagyon finomak. Nagyon finom illata van, a vadon érő guava fákat már messziről meg lehet ismerni. Az ültetvénynek volt egy kis növénykertje, itt közelről megnéztünk és lefényképeztünk néhány egzotikus virágot. Annyira belemerültünk a virágokba, hogy a guavát el is felejtettük lefényképezni...

Mivel az időjárás elég kiszámíthatatlan maradt, úgy döntöttünk, hogy ezután mindenhol megállunk, ahol éppen jó az idő, nem távolság szerint fogjuk megszervezni a programunkat. A következő úti célunk a Kilauea világítótorony volt. A világítótorony egy félszigetre épült, egy madárrezervátumot alakítottak ki körülötte. Nagyon szép kilátás nyílik a tőle a tengerpartra és a félsziget melletti lakatlan szigetre. Itt láttunk a messzeségben két delfint ugrálni! Már éppen eljöttünk a kilátóponttól, amikor egy fickó lelkesen mesélte, hogy az előbb láttak egy tengeri teknőst a sziget felé úszni. Nagyon örültek, mert nyáron ritkák Hawaii-on a teknősök, ilyenkor el szoktak költözni valahova. Mondtam Adélnak, hogy úgy tűnik, hogy lemaradtunk egy teknősnézésről, még most is előttem van, hogy szegény milyen csalódott képet vágott...

A világítótorony mellett nyugatra egy "titkos" strand található. Az útikönyvben olvastunk róla, ha valaki nem tudja, hogy pontosan hol kell keresni, akkor soha nem találja meg magától. Elárulom a titkot: az 56-os útról jobbra kell fordulni a Kalihiwai útra, majd jobbra az első földútra. A földút végén leparkoltunk, 6-7 magára hagyott autó jelezte, hogy azért nem leszünk teljesen egyedül. A tengerpartra 10 perces gyaloglással lehet leérni, egy vékony ösvény vezet le meredeken a fák között, egy guava fa gondoskodik érett gyümölcsökről és a finom illatról.

A "Secret Beach" szerintem a Kauai egyik legszebb tengerpartja, gyönyörű aranysárga homok ameddig a szem ellát, azúrkék víz, keleten a világítótorony. Több ezren kényelmesen elférnének itt, ennek ellenére alig lehet emberekkel találkozni. Az északi parton télen túl nagyok a hullámok a biztonságos fürdéshez, ilyenkor inkább délen kell a vízbe merészkedni, nyáron éppen fordítva, ilyenkor a déli oldal a veszélyes. A titkos strandon sajnos éppen elég nagyok voltak a hullámok, de ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a búvárfelszerelésünket. A legegyszerűbb búvárkodást, amikor pipán keresztül lélegezve csak a felszínen haladunk, "snorkeling"-nek hívják. Mi ezt akartuk végrehajtani, de a hullámok akkorákat löktek rajtunk, és az örvények olyan erővel húztak el a parttól, hogy némi sikertelen próbálkozás után feladtuk. Pontosabban mondva én örültem, hogy élve kijutottam a vízből. Adél még incselkedett egy kicsit az óceánnal, egy fotó kedvéért hátat fordítva a több méteres hullámoknak, kiült a sziklákra.

Bár halat egyáltalán nem láttunk a vízben, nem adtuk fel, elindultunk egy kevésbé veszélyes helyet keresni. A Kalalau gyalogutat is meg akartuk még tenni, de mire odaértünk, már elég késő volt, és sötétedés előtt nem tudtuk volna befejezni a túrát. Inkább lepakoltunk a Ke'e Beach-en, és újra magunkra öltöttük a búvárfelszerelést. Itt teljesen másmilyen volt a tenger, a parttal párhuzamosan 50-100 méter szélesen egy korallzátony haladt, ami teljesen lecsillapította a hullámokat. A zátony teteje lapos volt, de kisebb üregek, barlangok és árkok tarkították. A zátony tetején állva térdig érő vízben tökéletesen biztonságos körülmények között tesztelhettük le a felszerelésünket és gyakorolhattuk a snorkeling fortélyait.

Ahogy lebuktunk a víz alá, rögtön láttunk egy csomó 10-20 centis színes halat. Tudtuk, hogy biztosan fogunk látni halakat, de azt nem gondoltuk volna, hogy ilyen sokfélét (legalább húszfélét), és hogy ilyen közelről (fél méter). A sekély víz miatt a halak a felszínhez közel kényszerültek, karnyújtásnyira incselkedtek előttünk. A korallzátony növényeit eszegették, egymást üldözték, vagy éppen bújócskát játszottak. Az egyik üregből egy moréna nyújtogatta a nyakát, vigyáznom kellett, mert az áramlás állandóan fölé akart sodorni. Sajnos az én maszkom eresztett, az orromon keresztül néha lecsorgott a torkomra maróan sós víz. Ekkor szűnni nem akaró tüsszögés és köhögés jött rám, ami igencsak lerontotta a hangulatomat.

Ahogy egyre jobban belejöttük a pancsolásba, egyre beljebb merészkedtünk a zátonyon. Néhol túl sekély volt a víz, vigyáznunk kellett, hogy ne horzsoljuk le a térdünket és a hasunkat. Egy-egy nagyobb hullám több méterre is arrébbsodort bennünket, arra is figyelni kellett, nehogy hozzávágjon egy sziklához. A víz alatt nem lehetett túl messzire ellátni, ezért óriási meglepetés volt, ahogy hirtelen eltűnt alólam a korallzátony, és egy 5-10 méter mély völgy fölött találtam magamat. Alattam homok, amire hullámos mintákat rajzoltak az áramlatok, körülöttem a korallzátonyok, szemben velem a végtelen óceán tőlem fél méterre vagy ezer kis hal hópehelyként lebeg, hátukon megcsillan a napfény. Ilyesmit még csak TV-ben láttam, nem hittem volna, hogy itt az emberekkel teli strandtól 50 méterre is ilyen gyönyörű dolgok vannak. Meglepetésemben levegőt is elfelejtettem venni, fel kellett mennem a felszínre, hogy kilihegjem magamat. Ezt a látványt soha nem fogom elfelejteni.

Adél közben kicsit lemaradt, mutogattam neki, hogy ő is jöjjön gyorsan, ne vesztegesse az idejét a kacsaúsztatóban. Ezen a részen nagyobb (30-40 centis) halak voltak, de ők már szégyenlősen meghúzódtak a mélyben. Alighogy elkezdtük felfedezni a korallzátonyok közötti völgyeket, pár méterre tőlünk egy 80 cm körüli teknőst láttam meg. Nyugodtan, évmilliók során szerzett rutinnal eszegette a zátonyról a bizonyára finom növényeket. Néha ránk nézett, de az unalmon kívül mást nem tudtam kiolvasni a viselkedéséből. Nem is mertem túl közel menni hozzá, nem akartam megzavarni, vagy elriasztani. Sokáig nézegettem, megfigyeltem, ahogy néhány percenként elindult a felszínre, mielőtt felért, kifújta a levegőt, majd kidugta a fejét víz fölé és már indult is újra lefele. Közben néhány ember elúszott mellettünk, ők is látták a teknőst, de nem nagyon hederítettek rá. Hamarosan megtudtam, hogy miért... Kimentünk a partra kicsit pihenni és megbeszélni a látottakat. Amikor újra visszamentünk a vízbe, rögtön a mélyebb rész felé vettük az utunkat. Hamarosan megint láttunk egy teknőst, ez az előzőnél valamivel nagyobb volt. De ő nem volt egyedül, egy társával együtt kopasztották a sziklákról a növényeket. Tőlük nem messze másik két teknős tűnt fel. Lehet, hogy osztálytalálkozót tartottak? Eszembe jutott a délelőtti fickó, aki nagyon örült, hogy látott 100 méterről egy teknőst a tengerben úszni. Javasoltam volna neki, hogy távcső helyett egy búvárszemüveggel közelebbről megfigyelhetné őket. Gondoltam, ha ezeket a kollegákat ennyire nem zavarják a strandolók, akkor nem fogják tolakodásnak venni, ha egy kicsit közelebb megyek. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy teljesen melléjük úsztam, gondolom százéves korukra van mar abban tapasztalatuk, hogy az emberek nem szokták elenni előlük a sziklákon növő gazokat. Az egyik teknős különösen barátságos volt, mielőtt elbúcsúztam volna tőle, megsimogattam a páncélját. A rajta lakó moszatoktól sikamlós volt, olyan érzés volt, mintha a páncélt is bőr borítaná.

A vízből kijőve láttuk, hogy eddig nem is vettük észre, milyen gyönyörű fákkal borított hegycsúcsok magasodnak a keskeny part fölött. Ezt nem is tudtuk élethűen lefényképezni, mert a fényképezőgéppel a vízbe nem mertem bemenni. Egy rossz mozdulat vagy egy nagyobb hullám esetén a fényképezőgép máris átváltozott volna egy darab ócskavassá.

Az alábbi panorámát 5 képből illesztettem össze. Nehéz volt fényképezni, mert egy képbe nagyon kevés fért bele, a ponarámából a hegy teteje le is maradt. Ez a kép egyáltalán nem adja vissza az eredeti perspektívát, a hegyek, növények és a tenger összhatását, igazából teljesen másképp nézett ki a strand. Azért tartottam mégis meg, mert a fotó bal oldalán látszik a fák alatt a parkoló, néhány búvárkodó a térdig érő vízben, közepén a kókuszliget, végül a kép jobb oldalán a Na Pali tengerpart kezdete, ahová már nem vezetnek autóutak.

A tengerparton megvártuk a naplementét. Estére ez a strand is szinte teljesen kiürült, ez még hangulatossabbá tette a naplementét. Szokás szerint látószerveink szinte elzsibbadtak az egész napi látnivalóktól, szinte jól esett, hogy beköszöntött az este és ingerszegényebb lett a környezet.

A hazafelé vezető úton megálltunk az egyik resort-ban vacsorázni. Még Kaliforniábna vettem egy Hawaii mintás inget, amit bulikra tartogattam. Akkor ez a két színből álló minta nekem elég vadnak tűnt, de az igazi papagájtarka színű aloha ingekhez képest ez szinte konzervatív viseletnek tűnt. Az étteremben ki volt írva, hogy "proper attire required", azaz "kérjük megfelelő ruházat viselését", rákérdeztem, ez azt jelentette, hogy fürdőruhában és mezítláb nem szabad bemenni :-). Az inggel mindenesetre egy pillanat alatt átalakítottam a strandfelszerelésemet vacsora öltözékké. Talán arcátlanság volt sok jópofa hal közötti úszkálás után pár órával sashimi-t, azaz nyers halat ennünk a vacsora előételeként, de az éhség legyőzte az érzelmeket.

Sashimi vacsora

Vacsora után haza felé menet megálltunk egy boltban néhány apróságot venni. Itt ahogy előredőltem, hogy aláírjam a hitelkártya bizonylatot, óriás meglepetésemre az orromból elkezdett folyni a víz. Ez amilyen gusztustalan látvány lehetett, annál gusztustalanabb érzés volt. Amikor máskor lementem a víz alá, a fülembe és az orromba be szokott folyni a víz, de soha nem szokott az orromon keresztül távozni.