Tavalyról megmaradt még 4 nap szabadságom, amit már ideje volt elhasználni, ezért úgy döntöttünk, hogy Arizonába megyünk el kirándulni, megnézzük a Grand Kanyont és az indián rezervátumokat. Tudatosan készültünk a túrára, az internet és útikönyvek segítségével próbáltuk megszervezni a programot és sokat segítettek barátaink is, akik már jártak ezeken a helyeken.

• 1. nap (1998 április 21. kedd)

Sajnos ezt az autót csak 1 hétig élvezhettük, mert vissza kellett adni amikor szabadságra mentünk. Reggel 9-kor indultunk, a repülõút 4 órás volt, de a 3 óra idõeltolódás miatt 10-kor már Phoenixben (4.2 millió lakosával 95-ben a 8-ik legnagyobb amerikai város) voltunk. Elsõ útunk itt is az AVIS-hez vezetett, ahol szintén egy Chevi Malibut kaptunk. Ezzel már 2-szer rosszul jártunk és egyébként sem volt szimpatikus, nekiálltam hát kavarni. Feltûnõen sok kabriót (amerikaiul: convertible=átalakítható) láttam a parkolóban, de azt tudtam, hogy ezeket az általam lefoglalt középkategóriájú autók árának több mint a kétszereséért osztogatják. Mindenesetre ártatlan arccal megkérdeztem, hogy mennyivel kerülne többe, ha ilyent kérnék. Bejött amire számítottam, az egyébként meglehetõsen elfoglalt alkalmazott azt mondta, hogy oda tudja ugyanannyiért adni, csak vigyem. Szerintem nem tudják pontosan kiszámítani, hogy mikor milyen autókat akarnak az ügyfelek, ezért lehetett nekik túl sok nyitott kocsijuk. Így egy kétajtós piros Pontiac Sunfire-t sikerült szerezni. Hosszas kínlódás után feladtam a kísérletezést, és megkérdeztem egy alkalmazottól, hogy hogyan kell a tetõt kinyitni. Egy fogantyút kellett kiakasztani a tetõn, és ezt kellett magam felé húzni ahhoz, hogy a motor hátrahúzza a denevérszárnyakat. Sajnos a pár szóból álló leírásból az nem derült ki, hogy a mechanikus fogantyú a motort is mozgatja. Amikor már ki volt nyitva a tetõ, akkor kezdtem el átöltözködni rövidnadrágba, bár ekkor a kocsi már elég keveset takart. A forróság nagy úr, a túra elõtt rászántam magamat egy szandál beszerzésére, ami nagyon jó szolgálatot is tett késõbb. Az egyik bõröndöt betuszkoltuk a csomagtartóba, a másik csak a hátsó ülésre fért fel. Kerestem egy jazz adót a rádión, és már készen is álltunk a város gyors felfedezésére.

Rövid körbeautózás után hinnünk kellett a szemünknek: Phoenix ronda város. A tervezõk óriási területen egymásra merõleges utcákat rajzoltak, a szûk belvárost leszámítva mindenhol csak földszintes házakat láttunk. Kevés fa, tûzõ napsütés és a sivatag pora jellemezte látványt. Itt volt aznap az USA egyik legmelegebb pontja: 38 C. Az utazást azért is idõzítettük tavaszra, mert nyáron a hõség elviselhetetlen, állandóan 40 fok fölött van. Rátaláltunk a képviselõház és a szenátus épületére, ezt gyorsan megnéztük, az érdekes kiállítások közül az egyik a II világháborúban elsüllyesztett Arizona cirkálót mutatta be. Megjegyzendõ, hogy Arizonának nincsen tengere, de azért cirkálójuk volt. Az egy fõre esõ csónakok száma a kiterjedt sivatagok ellenére ebben az államban a legnagyobb, mert elég sok tavuk van, ahol vizet tárolnak. A cirkáló múzeumában egy üveg pezsgõ és két pohár állt az egyik vitrinben, amit akkor fognak felbontani, ha már csak a két utolsó túlélõ lesz életben, õk megisszák az italt, az üres üveget pedig visszahozzák a múzeumba. Ezután megálltunk a belvárosban, de ott nem láttunk túl sok érdekes dolgot, így inkább nem is töltöttük itt feleslegesen az idõt.

Phoenixben fõleg a sivatagi botanikus kertet akartuk megnézni, de mint kiderült, megtalálni nem is volt túl könnyû dolog. A térképen valahogyan közelebbnek tûnt, de rengeteg idõ eltelt mire végre odaértünk. Ekkor már erõsen tûzött a nap, nagyon szomjasak voltunk, a bejáratnál horribilis összegért árult ásványvizet kénytelenek voltunk megvenni. Bent kiderült, hogy több helyen is hûtött víz folyt az ivókutakból... A botanikus kert nagyon tetszett, sok információt megtudtunk a sivatagi növényekrõl. Kedvencünk a saguara volt, így hívják a western filmekbõl ismert több méter magas karokban elágazó kaktuszt. Ezek a növények 2-300 évig élnek, de az elsõ oldalhajtásaikat csak 50-100 éves koruk között hozzák. Ezeket úgy növesztik, hogy a egyensúlyban maradjanak, mivel nincsen túl nagy gyökérzetük ami jól belekapaszkodna a földbe. Nem olyan szivacsos, mint amilyennek ránézésre tûnik, az egyikben egy madár lakott és amikor a csõrével kopogtatta a kaktusz falát, üregesen kongó hangot hallottunk. Ha a kaktusz elpusztul, egy fás kéreg megmarad, amelyik teljesen fa állagú, olyan, mintha gallyakat fogtak volna össze egy nyalábba, de a nyaláb belseje üreges. Lefényképeztem, vizuálisan sokkal egyszerûbb ez mintsem így verbálice.

A rengeteg kaktusz, pozsgás, és más melegkedvelõ növény mellett néhány kolibrit is láttunk, sikerült is lefényképezni õket, de ez nem volt túl egyszerû dolog, mert nagyon gyorsan repülnek. A röptük és a méretük is inkább egy megtermett rovarra emlékeztet mint madárra. Amikor már nem bírtuk tovább a kegyetlen napsütést a botanikus kertben, elindultunk megkeresni a városból kifelé vezetõ utat. Még a túra elõtt beszereztük a megfelelõ térképeket és úgy döntöttünk, hogy nem a I-17-es autópályán, hanem az azzal párhuzamosan haladó 89-es fõúton haladunk, mivel a térkép ezt jelölte "scenic route"-nak azaz természeti látványosságok mellett haladó útnak. Azt sajnos már nem közölte a könyv, hogy ezen az úton 3 percenként meg kell állni, mert tele van egymással alig-alig összehangolt lámpákkal. Így a tervezettnél sokkal lassabban haladtunk. Az út mentén a növényzet jól észrevehetõen változott, a kaktuszokat és pálmafákat (egy helyen rengeteg terméstõl roskadozó narancsfákat is láttunk) meglepõen gyorsan felváltották a bokrok, kisebb, késõbb egyre nagyobb fák, majd Phoenix-tõl kb. 60-70 kilométerre egy fenyõerdõn áthaladva megláttuk az elsõ hóval borított hegyoldalt is. Persze közben a kb. 300 m tengerszint feletti magasságról felkapaszkodtunk 2000 m fölé, de ezt nem nagyon érzékeltük, mert az út szépen egyenletesen emelkedett, az autó sebességautomatikára volt állítva, és erõlködés nélkül bírta a kaptatót. Mire Prescott-ba értünk, már teljesen leereszkedett a sötétség, a városból szinte semmit sem láttunk. Úgy döntöttünk, hogy letérünk a hegyi útról és visszaevickélünk az autópályára. Így már sokkal gyorsabban haladtunk, 9 körül Flagstaff-ba értünk, ahol elfoglaltuk a szálláshelyünket. Kívülrõl elég lerobbantnak tûnt az épület, de belülrõl már sokkal barátságosabb volt, látszott, hogy nemrég lett felújítva. Az elsõ két éjszakára a szállást az interneten keresztül foglaltam le, ami amellett hogy gyors és kényelmes módszer, még 10% kedvezményt is jelent a szokásos árhoz képest.

• 2. nap (1998 április 22. Szerda)

Természetesen nagynak, színesnek és lenyûgözõnek képzeltük el, de azért meglepõdtünk azon, hogy milyen nagy, színes és lenyûgözõ. A Grand Kanyon 415 km hosszú, átlagosan 16 km széles, a teteje a tengerszint felett 2000 méteren van, az alja ahol a Colorado folyó végzi még ma is a koptatását, 1500 méterrel van lejjebb. Úgy kell elképzelni, mintha a Balatonból (ami átlagosan 10 km széles) kimerték volna másfél kilométer mélységben a vizet. Az egész rés kevesebb mint 6 millió éves, de ennél sokkal öregebb kõzetek látszanak ki, az alján 800 millió évesek is vannak. A két perem közti nagy távolság miatt a másik oldal nem látszik tökéletesen élesen, a pára miatt kicsit tompa a kép. A látvány nagyon változó, van ahol óriási terülteken sziklák, máshol kövek, bokrok, a kanyon peremén pedig közepesen sûrû erdõ található. A térképen már itthon megfigyeltük, hogy a peremen haladó 45 kilométeres útról csak nagyon kis részt lehet majd látni, ezért még az interneten keresztül lefoglaltunk 2 helyet egy helikopteres túrára. Rövid körülnézés után visszamentünk a 15 km-re levõ kanyon reptérre, ahonnan a sétarepülõgépek és helikopterek szállnak fel. A mi túránk 10-kor indult és 45 percig tartott. Fentrõl jobban képet lehetett alkotni arról, hogy milyen órásiak a méretek, és sok olyan helyet is láttunk, amit a földrõl nem lehet látni, sõt gyalog meg sem lehet õket megközelíteni. Óriási területek fekszenek itt üresen, csak azt a célt szolgálják, hogy gyönyörködhessünk bennük. A látvány annyira lenyûgözõ volt, hogy nem bírtam magammal, ellõttem egy tekercs 36-os filmet. Az alábbi kép a helikoterbõl készült, jól látható rajta az a rész, ahol a Little Colorado folyó a Colorado-ba ömlik, az egyiknek hordalékos, a másiknak tiszta a vize. Ez a terület nem látható peremrõl, csak a levegõbõl. A gép nem haladt gyorsan (átlagosan 110 km/h), és csak kicsit rázott. Nem volt túl zajos sem, a fejhallgatók nagyon jól hangszigeteltek, bár közben eléggé zavaró zene és némi alámondás ment. A gépben a pilótán kívül 6-an fértünk be, ebbõl az egyik az anyósülésen ült, elõre figyelmeztették, hogy ne nyomkodja a pedálokat... Bizony ezt a repülgetést napokig élvezni tudtuk volna, de a 45 perc is elég korrekt mennyiség volt. Mivel csak ilyen kevesen férnek be egy gépbe, a túra ára elég tetemes volt, de az olcsóbb repülõs túrákon szerintem nem lehetett volna mindent ilyen jól látni, mert a repülõgépek gyorsabban haladnak, és nem ereszkednek le olyan mélyre mint a helikopterek. Úgy éreztük, hogy ez a páratlan élmény megérte a kiadást. Egy sokat látott angol házaspárral együtt utaztunk, õk is el voltak ragadtatva. Kár hogy a férfi út közben mondani próbált valamit, amit a zaj miatt és a fránya brit akcentus miatt :-) sehogy sem tudtam megérteni.

Miután leszálltunk, kellett egy kis idõ, amíg magunkhoz tértünk, ezért pihenés képpen egy elég szocialista típusú tálcás-önkiszolgáló étteremben megkajáltunk. Ezután úgy döntöttünk, hogy elindulunk lefelé az egyik fõ gyalogúton amit Bright Angel Trail-nek azaz Fényes angyal ösvénynek neveznek. Mindenki aki itt járt, és az útikönyv is azt írta, hogy csak engedéllyel rendelkezõ profi túrázóknak szabad lemenniük, de ez közel sem volt igaz, jól ki volt építve az út, végig biztonságban haladtunk. Egy óra alatt körülbelül 300 méternyi szintkülönbséget gyalogoltunk lefelé. A legtöbb ember csak fentrõl nézelõdik, pedig onnan nem érzékelhetõek annyira az óriási méretek. Szerencsére ebben az idõszakban a turisták még nem lepik el Arizonát, így nem volt túl nagy tömeg, élvezhettük a csöndet, és a kilátást. Mókusokon, egereken, és néhány madáron kívül más állatot nem láttunk, de egy a kanyon aljáról érkezõ lánnyal elbeszélgettünk, õ látott õzeket, színes madarakat, gyíkokat és csörgõkígyókat is. Õk 5 napot töltöttek lent, fürödni csak vízesésben tudtak, de a kempingben állítólag nagyon jó kaja van, ételben és ivóvízben nem szenvedtek hiányt. A kemping befogadóképessége nagyon korlátozott, õk 9 hónappal a túra elõtt foglalták le a szállást, de 45 perccel lemaradtak az utolsó faházról, aminek nagy varázsa, hogy zuhanyzóval is felszerelt... Lefelé természetesen sokkal könnyebb volt menni, felfelé már nem volt a dolog annyira vidám. Minden szinten másmilyen színûek voltak a sziklák és az út pora. A rutinosabb turisták egy csoportban, öszvérekkel haladtak, emiatt mi szagolhattuk a friss potyadékokat. Én nem érzem magamat egy túl lelkes túrázónak, de itt nagyon élveztem a gyaloglást. Kár, hogy nem úgy készítettük a terveinket, hogy teljesen lemegyünk a szakadék aljáig. Bár lehet, hogy a 8-10 órás gyaloglástól teljesen kipurcantunk volna. Az út egyáltalán nem volt veszélyes, mindenhol legalább másfél méter széles volt, és csak ritkán haladt teljesen függõleges szakadék mellett. De ahol a szakadék nem volt függõleges, ott is olyan meredek volt, hogy aki becsúszik, az ha meg is akad egy fán vagy bokron, felmászni biztosan nem tud. Nem tudom, hogy mennyi komoly baleset történik itt, de kereszteket szerencsére nem láttunk.

Délután 4-kor értünk vissza a tetõre, ekkor egy busszal elmentünk még néhány kilátópontot megnézni, de így is csak kis töredékét láthattuk az egész kanyonnak. Este egy áruval dugig megrakott ajándékboltban hosszas válogatás után vettünk 3 nagyon szép Navajo (ejtsd: navaho) indián homokkõ képet. Más vásárolnivalót nem nagyon láttunk, noha a boltok tele vannak portékával, engem nagyon a magyar mûnépi szuvenírekre emlékeztetnek. Minden irtózatosan drága, úgy tûnik, mintha az egész állam a túrizmusból akarna megélni. Ezeket az úgynevezett homok-festményeket az indián varázslók szertartásokon használják, a gyógyító emberek (medicine man) pedig a betegségek és a gonosz szellemek kiûzésére. A környéken található köveket kávédarálóval(!) porrá törik, és a földre kézzel kiszórják az ábrákat. Ezután a beteget odaültetik és rákenegetik a színes port. Kis táncolás és abrakadabra után letörlik róla a homokot és visszaszórják a természetbe, ezáltal a betegség is kimegy a testükbõl és a földbe távozik. Legalábbis ezt olvastuk a boltban kitett ismertetõbõl. A második este a vizuális sokktól elfáradva hullottunk bele az ágyba.

• 3. nap (1998 április 23. Csütörtök)

Következõ állomásunk a Meteor Kráter volt, ami 55 km-re keletre van Flagstaff-tól. 49000 évvel ezelõtt egy körülbelül 50 méteres meteor csapódott ide be 72000 km/h sebességgel. A meteorból csak kisebb (fél méteres) darabokat találtak meg, mivel a keletkezett hõ eléggé szétfröcskölte a kõzeteket. A kráter a klíma miatt nem sokat változott, mivel mindennek valami "leg" nek kell lennie, ezt úgy hirdetik, hogy ez a legjobban megmaradt meteor kráter a Föld felszínén. 1.5 km széles, 175 méter mély, és annyira hasonlít a holdbéli tájakra, hogy a NASA ûrhajósait itt képezték ki a holdsétákra. Az erõs szél miatt nem lehetett kimenni a kráter peremén haladó ösvényre, azért, mert attól tartottak, hogy belefújná az embereket a szakadékba. Elõször ezt felesleges aggodalomnak tartottam, de amikor kimentünk a kráter szélére, (egy darabon ki volt építve az út) akkor rájöttem, hogy igazuk van: sokszor alig bírtunk talpon maradni, a szél minduntalan fel akart bennünket borítani. Lehet, hogy a nagy gödör is valahogyan megnöveli a huzatot, de tény, hogy lent az úton nem éreztünk közel sem akkora szelet. A teljesen egyenletes formájú gödör a tudósok szerint nem sokat változott a becsapódás óta, a látványra pedig jellemzõ, hogy a peremrõl sehogy sem akart beleférni az egyébként 84 fokos széles látószügû objektívembe az egész, vennünk kellett volna egy helikopterrõl készült képeslapot, de sajnos csak nagyon gyenge minõségû fotókat árultak.

Folytattuk utunkat kelet felé. Egyre közelebb kerültünk a Navajo és az Apacs rezervátumokhoz, ezt az út szélén elõforduló indián ajándéktárgy boltok is jelezték. Egy ilyennél megálltunk, és úgy döntöttünk, hogy elhisszük a tulaj állítását, miszerint néhány Navajo agyagedény 50%-al le van árazva. Vettünk is egyet ($40), mint kiderült, jól tettük, mert késõbb nem láttunk ennél szebb vagy olcsóbb edényeket. Itt már felkészülhettünk arra, hogy milyen árakra lehet majd számítani. Azt tudtuk, hogy minden drága lesz, de azért azt nem képzeltük volna, hogy ennyire méregdrága. Egy kisebb tál formájú kosarat $100 alatt nehezen lehet találni. Az edények $60-70-nál kezdõdtek, de ami igazán szépen ki volt dolgozva, az bele került 300-400 dollárba is. A legdurvább azonban a kézi szövésû szõnyegek árképzése volt, egy körülbelül 4x5 méteres egyébként gyönyörû szobaszõnyeg $12000-ba, azaz 2 és félmillió forintba került. Késõbb láttuk, hogy milyen sok munkába kerül ezeknek az elkészítése, de ilyen árakon bizony nehéz lehet vevõket találniuk.

Fél 5-re érkeztünk a Petrified Forest (kõvé vált erdõ) nemzeti parkba. Kiderült, hogy az útikönyv megvezetett minket, a park nem 7-kor, hanem 6-kor zárt. A park bejáratánál egy "információ és múzeum" felirattal álcázott boltba mentünk be, amirõl hamar kiderült, hogy igazából csak szuvenírek eladásával foglalkoznak és semmi közük nincsen a nemzeti parkhoz, de a bolt vezetõje nagyon készségesen elmondta, hogy szerinte a kõerdõben mit érdemes megnézni és hogy mennyi idõt kell rászánni. Gyorsan megnéztük hát a park közelebb esõ felét és úgy döntöttünk, hogy másnap reggel fejezzük be a hátralévõ részt. Mivel a bolt 7-ig volt nyitva, 6-tól 7-ig megint Johnie-tõl szereztünk be értékes információkat. Elég kevés vásárlójuk volt, szerencsére volt ideje velünk beszélgetni, ami számunkra nagyon hasznos volt. Mondtuk neki, hogy a Petrified Forest és a mellette látható Painted Desert (Festett sivatag) megnézése után az indiánok által lakott területekre akarunk menni, de nem tudjuk pontosan, hogy mit érdemes megnézni és hogy mennyi idõt érdemes ott eltölteni. Azt válaszolta, hogy másnap reggel ellát majd minket mindenféle hasznos információval. Utoljára Adél még megkérdezte tõle, hogy melyik éttermet ajánlja Holbrookban, mert amikor áthaladtunk a településen, nem nagyon láttunk semmi bíztatót. Ebben is segített, egy olasz éttermet ajánlott, amit rögtön fel is kerestünk.

Az étterem neve Mesa Italia volt, (a mesa -ejtsd: méza- az indián falvakat jelenti) és tényleg meg voltunk elégedve a kiszolgálással és a vacsorával . A felszolgálók láthatóan indiánok voltak, bár Holbrook még éppen kívül esik a rezervátumon, de azért éreztük, hogy közel vagyunk a rézbõrûek otthonához. A szomszéd asztalnál egy öreg francia házaspár tanulmányozta elmélyülve az étlapot. Amikor megkérdezték a pincértõl, hogy az "eggplant"-ben (szó szerint: tojásnövény) van-e tojás, akkor mi már tudtuk, hogy õk rövid ideje lehetnek itt, mert az eggplant padlizsánt jelenet, és itt ezt szinte minden olasz étterem étlapján olvasni lehet. Igazán akkor kerültek veszélybe, amikor a pincértõl kérdezték meg, hogy milyen amerikai sört ajánl. A Navajo lány kis tûnõdés után ugyanis a Miller Light-ot tartotta megkóstolásra érdemesnek. A light (=könnyû) sörök azonban európai mércével nem számítanak sörnek, nagyon alacsony az alkohol és az ízfokuk. A fiatal amerikaiak sem isszák ezt meg, inkább az idõsebbek kedvelik, már csak azért is, mert kevesebb benne a túlsúlyos emberek fõ ellensége: a kalória. Nekem egyszer nyílt alkalmam megkóstolni, egy Powertel által szervezett vacsorán, ahová az Ericssont is meghívták. Boltban azért nem vettem, mert a söröket csak hatosával árulják, ennyire eddig nem vagyok kíséretezõ kedvû. Soha nem felejtem el az egyik angol kollégám arcára kiült megdöbbenést, amikor meglátta, hogy light sört rendeltem. Miután elmagyaráztam neki, hogy ez lesz az elsõ próbálkozásom és láthatta azt is, hogy minden igyekezetem ellenére sem tudtam az egészet meginni, visszatért a belém vetett bizalma. Ezen elõzmények után talán érthetõ, hogy vettem a bátorságot, és javasoltam a veszélyben levõ franciának (aki egyébként láthatólag nem volt nagyon pénzzel eleresztve, mindenbõl a legolcsóbbat vették), hogy inkább válasszon egy másik sört, ugyanis a light valószínûleg nem fog ízleni neki. Egy Michelob Amber Rock nevû barna sört ajánlottam neki, ami szerény amerikai sörismereteim alapján egy jó márka, és még a finnyás angoloknak is ízlett. Francia barátunk is meg volt elégedve, az elsõ kortyok után hálásan köszöngette a jó tanácsot.

• 4. nap (1998 április 24. Péntek)

180-200 millió évvel ezelõtt a triász földtörténeti idõszakban -amikor a dinoszauruszok uralták a szárazföldet- Arizona ezen területe az egyenlítõnél volt, ahol trópusi esõerdõk takarták a felszínt. A vízmosások a kidõlt farönköket elszállították, és egyes helyeken torlódások, természetes gátak jöttek létre. Amint a farönkök megteltek vízzel, lesüllyedtek a folyók aljára, ahol hamarosan beborította õket a hordalék. Ha a hõmérséklet, és a nyomás megfelelõ volt, valamint nem kapott a fa oxigént, nem tudott elkorhadni. A víz által bemosott ásványok megtelepedtek a belsejében, egy idõ után teljesen felváltva a szerves rostokat. Az éghajlat jócskán megváltozott azóta, ez a földrész északra tolódott, a terület elsivatagosodott, az erózió szép lassan lemosta a talajt a farönkökrõl, amelyek így a felszínre kerültek. Óriási mennyiségû kõ került elõ, az indiánok ékszerek és nyíhegynek használták a szilánkokat. A vasút kiépítése után, vagonszámra hordták el az értékes rönköket, az is elõfordult, hogy kristályok után kutatva dinamittal robbantották szét õket. Mivel csak 20 éve védi törvény ezt a nemzeti parkot, mára az eredeti leletnek csak a töredéke látható itt. A nemzeti park területén több egymástól független területen találhatóak meg az õsrégi fák. Teljesen közel kell hozzájuk meni ahhoz, hogy a keresztmetszetükön látszódjon, hogy ezek nem fa, hanem kõrönkök. A legnagyobbak pár méter hosszúak és egy méter átmérõjüek, de átlagosan fél méternél kisebb átmérõjüek. Megemelve õket érezhetõ, hogy sokkal súlyosabbak, mint az eredeti farönkök. Sok apró törmelék és szilánk is van, nagy volt a kísértés, hogy eltegyünk egy kis darabkát belõlük. Persze ezt nem tettük, mert így hamar elfogyna az is, ami megmaradt. A kijáratnál egyébként meg kell állni, és az õröknek jogukban áll az autókat átkutatni.

Érdekesek voltak ezek a farönkök, például volt egy hosszú fa, amely alól a víz kimosta a talajt, ezáltal természetes híd képzõdött. Szorgos természetvédõk 1917-ben alábetonozták azzal a céllal, hogy megerõsítsék (sajnos ezzel nagyon elcsúfították), de ma már tudni lehet, hogy maga a kõzet keményebb mint az alatta levõ beton. A parkban a látvány nem volt olyan lenyûgözõ, mint amikor a boltokban megnéztük a fényesre csiszolt felületeket. A boltokban nagy mennyiségben árult rönköket nem gyûjthetik a felszínrõl, hanem a park területén kívül esõ magánterületeken mélyre le kell ásniuk értük. Ha valaki talál is rönköket, még rengeteg munka van a teljesen feldolgozott állapot eléréséig. A fõ cél a nagyobb rönkökbõl asztallapok levágása. Nagyságtól függõen 5-6 óra alatt hatol át az olajhûtéses gyémántfûrész a törzsön, ezután akár napokig is eltarthat, amíg egyre finomabb anyagokkal tükörsimára csiszolják. Ha a vágás során eltörik a fa, akkor csak sokkal olcsóbb könyvtámaszokat vagy csak díszként szolgáló szeleteket készítenek belõle. A kisebb törmelékekbõl ékszereket is csiszolnak, itt a csiszolás már többe kerül, mint az alapanyag. Az asztallapok ára $5000-nál (1 millió Ft) kezdõdött... Kíváncsi voltam, hogy ezek a drága lapok mennyire könnyen törnek el, mert nagyon merevnek tûntek. Persze om voltam olyan bátor, hogy elkezdjek rajtuk ugrálni, inkább megkérdeztem Johnie-t, az õ állítása szerint parkettára esve nem, csak betonon törnek szét.

Elég jól kimûvelõdtünk ebben a témában, emberünk nagy lelkesedéssel magyarázott el mindent. Nyolc féle arizonai petrified wood létezik: 1. Rainbow (szivárvány) - ez a legnépszerûbb, hihetetlen színekben játszik, 2. St. Johnes (közeli településrõl kapta a nevét) szürkés pasztell színû, 3. Yellow (sárga), 4. Green (zöld) - ez a legritkább, csak egyszer találtak, ezt három ember osztotta el egymás között, 5. Black (fekete) , 6. Childeria -nagyon ritka ez képviseli az összes lelet 1%-át, 7. Navajo, 8. Woodwurthia (szürkés-fekete). Az USA szinte mindegyik államában találtak megkövült fákat a geológusok, de az arizonai rainbow messze a legszebb. A Gergia-ban talált minták például teljesen fehérek, egyáltalán nem faszerûek. A kövek értékét elsõsorban a nagyság határozza meg, fontos még a minta, és a szín is. Az értékhez hozzáad, ha a kéreg megmaradt, vagy csomók voltak a fában, még magasabb árat jelentenek az esetleges üregekben képzõdött kristályok. Jonnie-tól megkérdeztem, hogy a parkban található rönkök értékesek lennének-e feldolgozás szempontjából. Azt válaszolta, hogy van ott sok olyan darab, ami valószínûleg nem törne el a fûrészeléskor, egy ilyenbõl akár $50000 (10.000.000 Ft) hasznot is lehetne csinálni. Ehhez képest nem is õrizték nagyon a területet! Bár az árak már most is horribilisek, mivel a készlet egyre csak fogy, ennek a cégnek is van a raktárában jócskán olyan feldolgozatlan rönk, amit arra az idõre tartogatnak amikor már olyan nagy ritkaság lesz az elkövesedett õsfa, így még a mainál is sokkal többe fog kerülni. Ettõl eléggé megrémültünk és úgy döntöttünk, hogy veszünk egy kisebb szeletet. Hosszas válogatás után vettünk egy kb. 20 cm átmérõjû barna, fekete és kvarc árnyalatú követ, amely nagyon szépen megõrizte a fa mintázatát, rögtön megakadt rajta a szemünk. De ez nem volt olyan színes, mint a csak Arizonára jellemzõ többi rainbow fa, ezért egy másik boltban vettünk egy szivárványszínût is, amelyikben bordó, sárga és rozsdabarna minták vannak. Ez utóbbiban van egy olyan faszínû rész, amit más mintában sehol sem láttunk. Nagyon tetszenek, többször meg szoktam õket nézegetni. Hihetetlen dolog, hogy ezek a fák milyen idõsek, és mennyire más világot láthattak volna, ha lett volna szemük.

Johnie-tól próbáltunk az indiánokról is információt szerezni. Õ ha nem is él teljesen közöttük, elég sok közvetlen tapasztalattal rendelkezik, egyik alkalmazottja például egy Navajo lány. Õ nem orvoshoz megy ha beteg, hanem a helyi medicine man-hez, aki gyógyfüvekkel, táncokkal, homokfestményekkel gyógyít, az indiánok szerint eredményesen. Az idõsebb indiánok zárkózottabbak, bennük még jobban él a fehér emberek által az indiánoknak okozott sok szenvedés. A fiatalabbak sokkal nyitottabbak, de õk sem mesélik el például a szertartásaikat, úgy tartják, hogy legalább ezt meg kell õrizniük maguknak. A természethez való közelségükre jó példa, hogy amikor Johnie egy Navajo vezetõvel járt egy területen elkövesedett farönkök után kutatni, az indián többször megállt, látott valami olyant, amit a többiek nem, és ezután kijelentette, hogy az ellenkezõ irányba kell menni, mert valami rossz van a távolban, amit nem szabad megközelíteni. Hogy mi volt az amit látott, nem derült ki soha. Megkérdeztük azt is, hogy a különbözõ törzsekhez tartozókat meg lehet-e arc alapján ismerni. A válasz az volt, hogy igen, a Navajok inkább az általunk is ismert rézbõrû indiánokra hasonlítanak mexikói vonásokkal keveredve, a Hopik alacsonyabbak, az arcuk laposabb és eszkimó beütésû. A nyelvük különbözõ, de néhány dolgot megértenek. A területi viták miatt nincsenek túl nagy barátságban, de azt sem lehet mondani, hogy ellenségek lennének.

Johnie egy térkép alapján elég részletesen elmondta, hogy hol mit lesz érdemes megnéznünk, így ott rögtön ki tudtuk találni a hátralévõ 5 nap programját. Az indiánokkal való találkozás lehetõsége nagyon felvillanyozott minket, ezért úgy döntöttünk, hogy eltérünk az eredeti tervektõl és nem Las Vegasban töltjük az utolsó 2 napot, hanem a rezervátumban maradunk. Ezzel azt is biztosítottuk, hogy vissza kell még jönnünk, Las Vegast mindenki nagyon ajánlja, a kaszinókban azok is jól érezhetik magukat, akiket nem a szerencsejáték vonz, mert rengetegféle mûsorral, olcsó ételekkel és italokkal el tudja magát bárki foglalni. A tervek elkészítése után elbúcsúztunk készséges idegenvezetõnktõl, és megígértük neki, hogy hálánk jeléül küldünk majd egy üveg magyar bort, ilyen kivételes alkalmakra van a raktárban pár üveg Tokaji Aszúnk.

A Petrified Forest 30 km hosszan terül el észak-déli irányban. A még hátralévõ részek megnézése után a nemzeti park északi részén levõ Painted Desert-öt (Festett sivatagot) látogattuk meg. Itt az erózió által felfedett kövek a magasság függvényében változó színekben pompáznak. A legfelsõ réteg zöld, alatta vörös, sárga, fehér és szürke színû sávok látszottak. A terület teljesen kietlen, csak elszórt kis gyomok telepedtek meg a felsõ zöld színû területeken, egyébként csak kövek vannak mindenhol. Elég messzire el lehet látni, de a levegõ tisztaságának romlása miatt sajnos a látótávolság egyre jobban csökken. Ennek fõ oka a távolabbi gyárak által kibocsátott szennyezõdések és az aszfaltozatlan utakon közlekedõ autók által felvert por. A kiépített útról tilos (és felesleges) volt letérni, mindent jól lehetett fentrõl látni. Az összes kilátópont a legfelsõ területen van, onnan lehet lenézni. Itt nem készítettem túl sok képet, mert nem láttam szép képeslapokat és posztereket a festett sivatagról a boltokban, ami azt jelenti, hogy a fotókon ezek a színek nem jönnek elõ élethûen. A látvány engem egy sci-fi film díszletére emlékeztetett, olyan volt, mintha Mézga Aladárként egy festékbolygóra érkeztünk volna. Láttunk egy múzeumnak berendezett régi vendégfogadót, ami a helyre jellemzõ stílusban épült: az egyszintes lapos tetejû épület kocka formájú idomokból volt összerakva, a tetõzet gerendái a homlokzatból kilógtak. Ezen a környéken komoly dinoszaurusz leleteket (Gertie nevû staurikoszaurusz) találtak, ennek tiszteletére a múzeumok boltjaiban dinoszaurusz csonttöredékeket is lehetett vásárolni.

Ahogy a nyitott tetejû autónkkal haladtunk, a huzat egyszer csak kirepített a hátsó ülésrõl egy reklámszatyrot. A táj annyira szép és háborítatlan volt, hogy nem lett volna szívünk a szemetet otthagyni, de a visszaszerzése korántsem volt egyszerû feladat. Adél elkezdte kergetni a szél által egyre távolabbra repített zacskót, ami végül egy kis bokron fennakadt, így elvesztette a csatát. Itt a nézelõdés és a lassú haladás miatt elég sokat élvezhettük a lenyitott tetõ mással össze nem téveszthetõ varázsát, de amikor az autópályán haladtunk, mindig be kellett csuknunk, mert nagy sebességnél csak kívülrõl tûnik ez jó bulinak, valójában ez nagyon zajos dolog, a huzat túl nagy ahhoz, hogy sokáig ki lehessen bírni. Bár a tetõ becsukása után is sokkal zajosabb marad az autó, mint amit a fémtetejûektõl megszokhattunk, ez részben a gyengébb hangszigetelésnek, részben a szögletesebb formáknak és pontatlanabb illesztéseknek tudható be. Ez utóbbiak minõségét késõbb egy zuhogó esõben is sikerült letesztelnünk, sajnos egy helyen bizony szépen becsordogált az esõ... Vásárlás elõtt az autókat így használat közben lenne jó letesztelni, ebben a kocsiban csak 7000 km volt, de már több apró hibát találtam: a bal hátsó kerék néha nekiállt nyikorogni, a csomagtartóban egy mûanyag borítás levált, a hátsó ablakfûtés nem mûködött, a jobboldali ajtót nehéz volt kinyitni. Egy bérautónál ez nem akkora gond, de ha valaki ezt az új autóján tapasztalja, akkor biztosan nem örül neki. A kocsi egyébként $22000-ba kerül, ennyi pénzért kicsit jobban is megcsinálhatták volna.

Kora délután indultunk el az indián terület belseje felé, ahol a szembejövõ autókban már láttuk a rézbõrû arcokat. Az útikönyvbõl tudtuk, hogy felesleges városokat és falvakat keresnünk, itt a családok egymástól viszonylag elszórtan élnek, a településeken nincs túl sok nyoma a közösségi életmódnak. A Navajo rezervátum 65000 km2, ami Magyarország területének 70%-a. Ezen a területen belül található a Hopi rezervátum. Ezen kívül több ennél kisebb indián rezervátum is található as USA-ban. A rezervátumot nem szögesdrótos kerítéssel kell elképzelni, csak táblák jelezték a terület határát. A többi amerikai állammal ellentétben Arizona nem használ nyári idõszámítást, így is kibírhatatlan nyáron a napsütés, nem akarják, hogy esténként tovább süssön a nap. Ezzel szemben a Navajo területen betartják a nyári idõszámítást, amit jó tudni az utazóknak, utazásunk alatt mi is többször váltottunk idõzónát. Útközben megálltunk a Hubbel Trading Post-ot (Hubbel kereskedõházat) megnézni. Az indiánok régebben kizárólag ilyen trading post-okon vásároltak és adtak el árukat egymásnak és a sápadtarcúaknak. Ez az épület az egyik legrégebbi és leghíresebb. John Lorenzo Hubbel 1876-ban kezdte el itt a kereskedést. Az indiánok nagyon megkedvelték, hamarosan összekötõ kapocsként szolgált a rézbõrûek és az amerikaiak között, az indiánok érdekképviseletét intézte, megtanította õket mesterségekre, leírta és lefordította leveleiket, kezelte a betegeket, és peres ügyeiket elcsitította. A képek alapján szerintem kicsit hasonlított Nagy Imrére, szemüvege miatt a Navajok Nak'ee Sinili-nek azaz "Dupla Üveg"-nek nevezték el. Amikor Hubbel 1930-ban meghalt, egy öreg Navajo barátja Bi'lii Lani "Rengeteg ló" ezt mondta: "Ha elkopik a cipõd, vehetsz egy új párat; ha elfogy az ételed, azt is vehetsz magadnak; ha leszüreteled a gyümölcsöt, új fog teremni; kenyeret készítesz a kukoricából, de a következõ évben abból is terem majd új, de Don Lorenzo barátom meghalt, és senki sem tudja õt pótolni." A trading post-tal szemben levõ Hubbel hegyen temették el, Navajo szokások szerint jeltelen sírba.

Az épületben ma is fõként kereskedés folyik, a turistáknak eredeti indián kézmûves tárgyakat kínálnak, míg a helybelieknek élelmiszereket és apróbb háztartási eszközöket. Úgy láttuk, hogy a rezervátumban csak elvétve élnek fehérbõrûek, keveredésnek alig van nyoma. Megkérdeztem az egyik eladótól, hogy fényképezhetek-e, erre azt válaszolta, hogy rossz néven is venné, ha nem tettem. Mindenhol óvatos vagyok a fotózással, sok helyen tiltják, jobb elõre megkérdezni, nehogy gond legyen belõle. Volt is mit fényképezni, az épület megõrizte régi hangulatát, és nagyon szépek voltak az indián szõnyegek, kosarak, agyagedények, ékszerek és egyéb apró tárgyak. Az épület elõtt egy öreg Navajo bácsi ült és a turistákal csevegett. Õ szólított meg bennünket, azt mondta, hogy õ itt él ám, és ez az épület már nagyon régóta itt van. Ez volt az elsõ alkalom, hogy indiánnal beszélgethettünk, de hirtelen nem tudtunk neki mit mondani, kicsit meg voltunk lepõdve, így pár mondat után odébbálltunk. Az egyik épületben egy három idõsebb Navajo néni szõtt, itt megfigyelhettük, hogy elég komótosan dolgoztak, mindent hagyományosan kézzel készítettek el. Ki volt írva, hogy ha kérdésünk van, akkor forduljunk az információs pulthoz, mert a szövõasszonyok csak nagyon keveset beszélnek angolul. Ha valaki fotózni szeretne, az tegyen 1 dollárt a kikészített tálcába. Tényleg nem sokat beszélt az egyik asszonyság angolul, fõleg csak mutogatott, amikor megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e. Pontosabban a tálcába mutogatott, így ezt a díj leszurkolása után egy "Igen"-nek tudtam be.

Nem sokat idõztünk itt, folytattuk utunkat a Hopi terület felé. Az út mentén nagyon szegényes körülményeket láttunk: lerobbant házakat, romokat, az udvarokon szemeteket és roncsokat. Gazdálkodás jeleivel nem találkoztunk, a házak mellett nem voltak kertek, nem nagyon derült ki, hogy mit ehetnek ezek az emberek. Több helyen is láttunk szabadon engedett lovakat, teheneket, birkákat. Komoly gondok voltak abból, hogy a turisták az itt élõkre úgy néztek mint egy állatkertben az állatokra, és úgy is akarták fotózni õket. Ezt a Hopik megelégelték, és mára betiltották az engedély nélküli fényképezést. De igazából nem is akadt volna túl sok fényképeznivaló, elszórt házak, gyöszös növényzet, sziklák és pár háziállat jellemezte a látványt. Nagyon nyomtam a gázt, hogy idõben a Second Mesa-ban (Második falu) levõ Hopi kulturális központba érkezzünk, ami 5-ig tartott nyitva. Legalábbis papíron, mert 4:40-kor, amikor odaértünk már zárva volt. Így szinte feleslegesen autóztunk 80 kilométert. Visszaindultuk hát kelet felé, de útközben megálltunk a First Mesa (Elsõ falu) nevû faluban, ahol kicsit körbeautóztunk. Az egyik "utcában" néhány házra ki volt írva, hogy helyben készített indián fazekakat árulnak. Betértünk az egyik épületbe. Becsengetés után egy idõs asszony nyitotta ki az ajtót, hamar kiderült, hogy a "bolt" ami mindössze egy kis vitrinbõl állt, a nappalijában volt berendezve. A szobában mindenféle használati tárgy nagyon rendetlenül volt összezsúfolva. Azt hittük, hogy itt majd olcsón tudunk valami portékát vásárolni, megkérdeztük hát egy szép kis maroknyi edényke árát. Nehéz volt az állunkat visszaragasztani, amikor megmondta, hogy $400 (80000 Ft)! A néni elmondta ugyan, hogy az elkészítése nagyon munkaigényes, mivel korongot nem használnak, kis agyaghurkákból ragasztgatják össze az edényeket a hagyományos módszereket alkalmazva, de azért ezt az árat szerintem nagyon kevesen fogják kifizetni érte. A néni a nagymamájától tanulta a mintákat, és ma is ugyanúgy készíti õket. Érdekes volt egy kívülrõl nem túl bizalomerjesztõ kunyhót így belülrõl is megnézni, de természetesen üres kézzel távoztunk. Egy nagy szikla tetején van az eredeti Hopi település: az Elsõ Mesa. Itt láttuk, hogy volt egy turistaközpontnak kinevezett kunyhó, ahonnan szintén 5-ig vezetett túrák indulnak, de sajnos ezt sem az útikönyvbõl, sem a közelben lévõ Hubbel Trading Post-on kirakott turistainformációkból nem lehetett megtudni. Úgy láttuk, hogy a Hopik annak örülnek inkább, ha az idegenek elkerülik a településeiket. Ahogy ott ácsorogtunk, egy fiatal 16 év körüli Hopi fiú került elõ a semmibõl, egy Kachina babát szorongatva és megkérdezte, hogy nem érdekel-e minket. Kicsit haboztam, mert eddig minden nagyon drága volt, de azért megkérdeztem, hogy mennyiért adja. $20 volt az ára. Elkezdte magyarázni, hogy mi mit jelent a babán, kiderült, hogy ez egy kukorica istent ábrázol, ami esõt hoz a Hopiknak. Az esõre nagy szükség lehet, mert a terület nagyon száraznak tûnt. Látszott, hogy a szimbólumoknak csak kis töredékét mondta el, minden nagyon összetett és spirituális jelentésû. Kiderült az is, hogy õ csak nemrégen költözött fel ide a szikla tetejére, és az az elsõ szobor amit készített, aznap tette rá a talpat és a festék nem is száradt meg teljesen mindenhol. Így már más színben tûnt fel a dolog, látszott, hogy a srácnak nincsen egy boltja, ahol másik 1000 ugyanilyen figurát tárol, így megvettük tõle, fõleg azért, hogy valahogyan támogassuk ezt a nyilvánvalóan szegény sorban levõ gyereket. Ahogy késõbb nézegettük a szobrocskát, egyre jobban megtetszett, de elõször elég furcsának tûnt. Kicsit maradtunk és beszélgettünk még vele, közben odajött egy lány is, akinek megmutatta, hogy hogyan sikerült az elsõ faragása. Amikor elõször fogtunk kezet, rögtön eszembe jutott, amit Adél út közben olvasott fel, hogy az indiánok kerülik a testi közelséget, legfeljebb egy kézfogás megengedhetõ, egyébként nem szeretnek másokat megérinteni. Kézfogásban a szoros markolás támadásnak számít, lazán kell velük kezet rázni. De ez csak akkor futott át az agyamon, amikor már megszorítottam a kezét, szerencsére nem volt nála tomahawk így nem vesztettem el a skalpomat. :-)

Kegyetlenül rossz érzés volt "gazdag embernek" lenni egy teljesen szegény környezetben, nem is nagyon tudtunk magunkkal mit kezdeni, legszívesebben minél hamarabb elhúztunk volna valahová. Erre még meg is dicsérte az autónkat a srác, mondván, hogy nagyon tetszik neki. Azt válaszoltam gyorsan, hogy ez nem a miénk, csak béreljük. A szobor talpát még dedikáltattam vele, távozáskor már megfelelõen lazán fogtam vele kezet. Körbejártunk a baljósan kihaltnak tûnõ, de igazából lakott utcácskákon. A falu kb. 50 méter széles, párszáz méter hosszú fennsíkon van, mindkét oldalon függõleges sziklafalak vezetnek le a legalább száz méteres mélységbe. A falu végén volt egy terület, ahová a látogatóknak tilos bemenniük, itt tartják a szertartásaikat, amik táncokkal és énekekkel zajlanak.

Újból keleti iránynak vettük az utunkat. Egy útmenti élelmiszerboltban megálltunk, ahol valami ételt próbáltunk venni, de nem sok sikerrel jártunk. Itt teljesen más kínálat volt, mint az általunk megszokott óriási ABC-kben, ahol szinte mindent meg tudunk vásárolni, sõt annyi áru van, hogy könnyen el is lehet köztük tévedni. Az út mellett épített rengeteg ajándéktárgy bolt közül néhányban megálltunk, hátha mégis sikerül valami kifizethetõ árú dolgot vásárolnunk, de hamar ráébredtünk, hogy az árak sehol sem alacsonyabbak és a kínálat is nagyon kicsi. A szerencsejátékok ûzése és alkohol árusítása valamint fogyasztása tilos a rezervátum területén, mégis a hétvégeken rendezett Bingo az egyetlen meghirdetett szórakozási forma és az utak mentén az árokban csak úgy sorakoztak az autókból kihajigált üres sörösüvegek. A Hopi területet elég rossz érzésekkel hagytuk el, örültünk, amikor Chinley-be megérkeztünk és egy nagyon szépen megépített Holiday Inn-ben foglalt szobánkat elfoglalhattuk. Ez már a Hopi területen kívül volt, itt csupa indián arc dolgozott a motelben, és az étterem is kínált néhány Navajo-nak kikiáltott ételt. Ezeken nagyon meglepõdtünk, mert a Navajok olajban sütött kenyere a magyar lángossal egyezett meg, a Navajo borjú ragú pedig teljesen azonos volt a magyar gulyással. Bár a lángost õk mézzel eszik, a gulyásba pedig tököt is fõznek, ebbõl így is botrány lenne, ha valaki Magyarországon Navajo éttermet nyitna és ezeket az ételeket kezdené el felszolgálni. Senki sem hinné el, hogy az indiánok tényleg ezt eszik...