___________ |
|
- Arizona
-
Útibeszámoló
1. rész
|
|
(2. rész)
|
Íme az arizonai túránk igaz története:
Tavalyról megmaradt még 4 nap szabadságom,
amit már ideje volt elhasználni, ezért
úgy döntöttünk, hogy Arizonába
megyünk el kirándulni, megnézzük a Grand
Kanyont és az indián rezervátumokat. Tudatosan
készültünk a túrára, az internet
és útikönyvek segítségével
próbáltuk megszervezni a programot és sokat
segítettek barátaink is, akik már jártak
ezeken a helyeken.
|
- 1.
nap (1998 április 21. kedd)
|
Reggel 9-kor indultunk, így szerencsére nem kellett
túl korán felkelnünk. Fájó szívvel
váltam meg eddigi legkomolyabb bérautónktól:
egy BUICK Park Avenue-tól. Az elõzõ két
kocsinkkal (Chevi Malibu - Opel Astra kategóriájú
készülék) gond volt, az elsõnek nagyon
rossz állapotban volt a futómûve, 60 km/h
felett iszonyatosan rázott. Ezt kicseréltettem,
de a másodikkal sem jártunk jobban, annak pár
nap alatt leeresztett a kereke. Mivel a repülõtéri
AVIS telephely háromnegyed órányira van innen,
elég morcos voltam amiért a szabadidõmet
ilyen dolgokkal kellett töltenem. De amikor elpanaszoltam
a bajomat nekik, úgy látszik, hogy meg akartak vigasztalni,
mert azonos árért a náluk fellelhetõ
legnagyobb autó kulcsát nyomták a kezembe.
Volt benne mindenféle kütyü, de a legjobban a
fogyasztásmérõ tetszett. Országúton
13 litert, városban 20-at evett :-O. Kedvelt szórakozásommá
vált agresszív gyorsítás közben
figyelni a kijelzõt (bár ez kissé veszélyes
foglalatosság), a legnagyobb fogyasztás a 73 liter/100
km volt...
Sajnos ezt az autót csak 1 hétig élvezhettük,
mert vissza kellett adni amikor szabadságra mentünk.
Reggel 9-kor indultunk, a repülõút 4 órás
volt, de a 3 óra idõeltolódás miatt
10-kor már Phoenixben (4.2 millió lakosával
95-ben a 8-ik legnagyobb amerikai város) voltunk. Elsõ
útunk itt is az AVIS-hez vezetett, ahol szintén
egy Chevi Malibut kaptunk. Ezzel már 2-szer rosszul jártunk
és egyébként sem volt szimpatikus, nekiálltam
hát kavarni. Feltûnõen sok kabriót
(amerikaiul: convertible=átalakítható)
láttam a parkolóban, de azt tudtam, hogy ezeket
az általam lefoglalt középkategóriájú
autók árának több mint a kétszereséért
osztogatják. Mindenesetre ártatlan arccal megkérdeztem,
hogy mennyivel kerülne többe, ha ilyent kérnék.
Bejött amire számítottam, az egyébként
meglehetõsen elfoglalt alkalmazott azt mondta, hogy oda
tudja ugyanannyiért adni, csak vigyem. Szerintem nem
tudják pontosan kiszámítani, hogy mikor
milyen autókat akarnak az ügyfelek, ezért
lehetett nekik túl sok nyitott kocsijuk. Így egy
kétajtós piros Pontiac Sunfire-t sikerült
szerezni. Hosszas kínlódás után
feladtam a kísérletezést, és megkérdeztem
egy alkalmazottól, hogy hogyan kell a tetõt kinyitni.
Egy fogantyút kellett kiakasztani a tetõn, és
ezt kellett magam felé húzni ahhoz, hogy a motor
hátrahúzza a denevérszárnyakat.
Sajnos a pár szóból álló
leírásból az nem derült ki, hogy a
mechanikus fogantyú a motort is mozgatja. Amikor már
ki volt nyitva a tetõ, akkor kezdtem el átöltözködni
rövidnadrágba, bár ekkor a kocsi már
elég keveset takart. A forróság nagy úr,
a túra elõtt rászántam magamat egy
szandál beszerzésére, ami nagyon jó
szolgálatot is tett késõbb. Az egyik bõröndöt
betuszkoltuk a csomagtartóba, a másik csak a hátsó
ülésre fért fel. Kerestem egy jazz adót
a rádión, és már készen is
álltunk a város gyors felfedezésére.
Rövid
körbeautózás után hinnünk kellett
a szemünknek: Phoenix ronda város. A tervezõk
óriási területen egymásra merõleges
utcákat rajzoltak, a szûk belvárost leszámítva
mindenhol csak földszintes házakat láttunk.
Kevés fa, tûzõ napsütés és
a sivatag pora jellemezte látványt. Itt volt aznap
az USA egyik legmelegebb pontja: 38 C. Az utazást azért
is idõzítettük tavaszra, mert nyáron
a hõség elviselhetetlen, állandóan
40 fok fölött van. Rátaláltunk a képviselõház
és a szenátus épületére, ezt
gyorsan megnéztük, az érdekes kiállítások
közül az egyik a II világháborúban
elsüllyesztett Arizona cirkálót mutatta be.
Megjegyzendõ, hogy Arizonának nincsen tengere,
de azért cirkálójuk volt. Az egy fõre
esõ csónakok száma a kiterjedt sivatagok
ellenére ebben az államban a legnagyobb, mert
elég sok tavuk van, ahol vizet tárolnak. A cirkáló
múzeumában egy üveg pezsgõ és
két pohár állt az egyik vitrinben, amit
akkor fognak felbontani, ha már csak a két utolsó
túlélõ lesz életben, õk megisszák
az italt, az üres üveget pedig visszahozzák
a múzeumba. Ezután megálltunk a belvárosban,
de ott nem láttunk túl sok érdekes dolgot,
így inkább nem is töltöttük itt
feleslegesen az idõt.
Phoenixben fõleg a sivatagi botanikus kertet akartuk
megnézni, de mint kiderült, megtalálni nem
is volt túl könnyû dolog. A térképen
valahogyan közelebbnek tûnt, de rengeteg idõ
eltelt mire végre odaértünk. Ekkor már
erõsen tûzött a nap, nagyon szomjasak voltunk,
a bejáratnál horribilis összegért
árult ásványvizet kénytelenek voltunk
megvenni. Bent kiderült, hogy több helyen is hûtött
víz folyt az ivókutakból... A botanikus
kert nagyon tetszett, sok információt megtudtunk
a sivatagi növényekrõl. Kedvencünk a
saguara volt, így hívják a western filmekbõl
ismert több méter magas karokban elágazó
kaktuszt. Ezek a növények 2-300 évig élnek,
de az elsõ oldalhajtásaikat csak 50-100 éves
koruk között hozzák. Ezeket úgy növesztik,
hogy a egyensúlyban maradjanak, mivel nincsen túl
nagy gyökérzetük ami jól belekapaszkodna
a földbe. Nem olyan szivacsos, mint amilyennek ránézésre
tûnik, az egyikben egy madár lakott és amikor
a csõrével kopogtatta a kaktusz falát,
üregesen kongó hangot hallottunk. Ha a kaktusz elpusztul,
egy fás kéreg megmarad, amelyik teljesen fa állagú,
olyan, mintha gallyakat fogtak volna össze egy nyalábba,
de a nyaláb belseje üreges. Lefényképeztem,
vizuálisan sokkal egyszerûbb ez mintsem így
verbálice.
A rengeteg kaktusz, pozsgás, és más melegkedvelõ
növény mellett néhány kolibrit is
láttunk, sikerült is lefényképezni
õket, de ez nem volt túl egyszerû dolog,
mert nagyon gyorsan repülnek. A röptük és
a méretük is inkább egy megtermett rovarra
emlékeztet mint madárra. Amikor már nem
bírtuk tovább a kegyetlen napsütést
a botanikus kertben, elindultunk megkeresni a városból
kifelé vezetõ utat. Még a túra elõtt
beszereztük a megfelelõ térképeket
és úgy döntöttünk, hogy nem a I-17-es
autópályán, hanem az azzal párhuzamosan
haladó 89-es fõúton haladunk, mivel a térkép
ezt jelölte "scenic route"-nak azaz természeti
látványosságok mellett haladó útnak.
Azt sajnos már nem közölte a könyv, hogy
ezen az úton 3 percenként meg kell állni,
mert tele van egymással alig-alig összehangolt lámpákkal.
Így a tervezettnél sokkal lassabban haladtunk.
Az út mentén a növényzet jól
észrevehetõen változott, a kaktuszokat
és pálmafákat (egy helyen rengeteg terméstõl
roskadozó narancsfákat is láttunk) meglepõen
gyorsan felváltották a bokrok, kisebb, késõbb
egyre nagyobb fák, majd Phoenix-tõl kb. 60-70
kilométerre egy fenyõerdõn áthaladva
megláttuk az elsõ hóval borított
hegyoldalt is. Persze közben a kb. 300 m tengerszint feletti
magasságról felkapaszkodtunk 2000 m fölé,
de ezt nem nagyon érzékeltük, mert az út
szépen egyenletesen emelkedett, az autó sebességautomatikára
volt állítva, és erõlködés
nélkül bírta a kaptatót. Mire Prescott-ba
értünk, már teljesen leereszkedett a sötétség,
a városból szinte semmit sem láttunk. Úgy
döntöttünk, hogy letérünk a hegyi
útról és visszaevickélünk az
autópályára. Így már sokkal
gyorsabban haladtunk, 9 körül Flagstaff-ba értünk,
ahol elfoglaltuk a szálláshelyünket. Kívülrõl
elég lerobbantnak tûnt az épület, de
belülrõl már sokkal barátságosabb
volt, látszott, hogy nemrég lett felújítva.
Az elsõ két éjszakára a szállást
az interneten keresztül foglaltam le, ami amellett hogy
gyors és kényelmes módszer, még
10% kedvezményt is jelent a szokásos árhoz
képest.
|
- 2.
nap (1998 április 22. Szerda)
|
Reggel
6-kor keltünk fel, ami atlantai idõ szerint reggel
9, magyar idõ szerint pedig délután 3. Jó
hideg volt, az autó tetején vastagon állt
a dér. A parkoló egyik sarkában koszos hókupac
jelezte, hogy itt azért másmilyen klíma van.
Mivel elõzõ este sötétben érkeztünk,
nem láthattuk, hogy a város látképét
a San Francisco hegység 3850 méter magas hóval
borított csúcsa uralja. A szállodában
reggeli néven osztott donut-ok nem voltak túl bizalomgerjesztõek,
de hoztunk belõlük párat, hátha késõbb
nagyon megéhezünk és nem jutunk más
kajához. Reggel azt gondoltam, hogy a tetõ nélküli
furikázásnak a hideg miatt bizony lõttek,
útban a Grand Kanyon felé teljesen hóval
borított tájakon haladtunk keresztül. Ezzel
szemben érdekes módon a havas területtõl
körülbelül 80 km-re északra fekvõ
kanyon környékén meleg nyári idõjárás
fogadott bennünket. Többször megálltunk
fényképezni, (egy tekercsen lesznek a sivatagban
és a hóban készült fotók!), de
így is a tervezett idõpontban érkeztünk
meg a célba. Gyorsan megvettük a jegyeket (személyenként
$10, egy hétig érvényesek), és gyorsan
lenéztünk az elsõ kilátón.
Természetesen nagynak, színesnek és lenyûgözõnek
képzeltük el, de azért meglepõdtünk
azon, hogy milyen nagy, színes és lenyûgözõ.
A Grand Kanyon 415 km hosszú, átlagosan 16 km
széles, a teteje a tengerszint felett 2000 méteren
van, az alja ahol a Colorado folyó végzi még
ma is a koptatását, 1500 méterrel van lejjebb.
Úgy kell elképzelni, mintha a Balatonból
(ami átlagosan 10 km széles) kimerték volna
másfél kilométer mélységben
a vizet. Az egész rés kevesebb mint 6 millió
éves, de ennél sokkal öregebb kõzetek
látszanak ki, az alján 800 millió évesek
is vannak. A két perem közti nagy távolság
miatt a másik oldal nem látszik tökéletesen
élesen, a pára miatt kicsit tompa a kép.
A látvány nagyon változó, van ahol
óriási terülteken sziklák, máshol
kövek, bokrok, a kanyon peremén pedig közepesen
sûrû erdõ található. A térképen
már itthon megfigyeltük, hogy a peremen haladó
45 kilométeres útról csak nagyon kis részt
lehet majd látni, ezért még az interneten
keresztül lefoglaltunk 2 helyet egy helikopteres túrára.
Rövid körülnézés után visszamentünk
a 15 km-re levõ kanyon reptérre, ahonnan a sétarepülõgépek
és helikopterek szállnak fel. A mi túránk
10-kor indult és 45 percig tartott. Fentrõl jobban
képet lehetett alkotni arról, hogy milyen órásiak
a méretek, és sok olyan helyet is láttunk,
amit a földrõl nem lehet látni, sõt
gyalog meg sem lehet õket megközelíteni.
Óriási területek fekszenek itt üresen,
csak azt a célt szolgálják, hogy gyönyörködhessünk
bennük. A látvány annyira lenyûgözõ
volt, hogy nem bírtam magammal, ellõttem egy tekercs
36-os filmet. Az alábbi kép a helikoterbõl
készült, jól látható rajta
az a rész, ahol a Little Colorado folyó a Colorado-ba
ömlik, az egyiknek hordalékos, a másiknak
tiszta a vize. Ez a terület nem látható peremrõl,
csak a levegõbõl. A gép nem haladt gyorsan
(átlagosan 110 km/h), és csak kicsit rázott.
Nem volt túl zajos sem, a fejhallgatók nagyon
jól hangszigeteltek, bár közben eléggé
zavaró zene és némi alámondás
ment. A gépben a pilótán kívül
6-an fértünk be, ebbõl az egyik az anyósülésen
ült, elõre figyelmeztették, hogy ne nyomkodja
a pedálokat... Bizony ezt a repülgetést napokig
élvezni tudtuk volna, de a 45 perc is elég korrekt
mennyiség volt. Mivel csak ilyen kevesen férnek
be egy gépbe, a túra ára elég tetemes
volt, de az olcsóbb repülõs túrákon
szerintem nem lehetett volna mindent ilyen jól látni,
mert a repülõgépek gyorsabban haladnak, és
nem ereszkednek le olyan mélyre mint a helikopterek.
Úgy éreztük, hogy ez a páratlan élmény
megérte a kiadást. Egy sokat látott angol
házaspárral együtt utaztunk, õk is
el voltak ragadtatva. Kár hogy a férfi út
közben mondani próbált valamit, amit a zaj
miatt és a fránya brit akcentus miatt :-) sehogy
sem tudtam megérteni.
Miután leszálltunk, kellett egy kis idõ,
amíg magunkhoz tértünk, ezért pihenés
képpen egy elég szocialista típusú
tálcás-önkiszolgáló étteremben
megkajáltunk. Ezután úgy döntöttünk,
hogy elindulunk lefelé az egyik fõ gyalogúton
amit Bright Angel Trail-nek azaz Fényes angyal ösvénynek
neveznek. Mindenki aki itt járt, és az útikönyv
is azt írta, hogy csak engedéllyel rendelkezõ
profi túrázóknak szabad lemenniük,
de ez közel sem volt igaz, jól ki volt építve
az út, végig biztonságban haladtunk. Egy
óra alatt körülbelül 300 méternyi
szintkülönbséget gyalogoltunk lefelé.
A legtöbb ember csak fentrõl nézelõdik,
pedig onnan nem érzékelhetõek annyira az
óriási méretek. Szerencsére ebben
az idõszakban a turisták még nem lepik
el Arizonát, így nem volt túl nagy tömeg,
élvezhettük a csöndet, és a kilátást.
Mókusokon, egereken, és néhány madáron
kívül más állatot nem láttunk,
de egy a kanyon aljáról érkezõ lánnyal
elbeszélgettünk, õ látott õzeket,
színes madarakat, gyíkokat és csörgõkígyókat
is. Õk 5 napot töltöttek lent, fürödni
csak vízesésben tudtak, de a kempingben állítólag
nagyon jó kaja van, ételben és ivóvízben
nem szenvedtek hiányt. A kemping befogadóképessége
nagyon korlátozott, õk 9 hónappal a túra
elõtt foglalták le a szállást, de
45 perccel lemaradtak az utolsó faházról,
aminek nagy varázsa, hogy zuhanyzóval is felszerelt...
Lefelé természetesen sokkal könnyebb volt
menni, felfelé már nem volt a dolog annyira vidám.
Minden szinten másmilyen színûek voltak
a sziklák és az út pora. A rutinosabb turisták
egy csoportban, öszvérekkel haladtak, emiatt mi
szagolhattuk a friss potyadékokat. Én nem érzem
magamat egy túl lelkes túrázónak,
de itt nagyon élveztem a gyaloglást. Kár,
hogy nem úgy készítettük a terveinket,
hogy teljesen lemegyünk a szakadék aljáig.
Bár lehet, hogy a 8-10 órás gyaloglástól
teljesen kipurcantunk volna. Az út egyáltalán
nem volt veszélyes, mindenhol legalább másfél
méter széles volt, és csak ritkán
haladt teljesen függõleges szakadék mellett.
De ahol a szakadék nem volt függõleges, ott
is olyan meredek volt, hogy aki becsúszik, az ha meg
is akad egy fán vagy bokron, felmászni biztosan
nem tud. Nem tudom, hogy mennyi komoly baleset történik
itt, de kereszteket szerencsére nem láttunk.
- A Grand Kanyon a déli peremrõl fényképezve
-
Délután 4-kor értünk vissza a tetõre,
ekkor egy busszal elmentünk még néhány
kilátópontot megnézni, de így is
csak kis töredékét láthattuk az egész
kanyonnak. Este egy áruval dugig megrakott ajándékboltban
hosszas válogatás után vettünk 3 nagyon
szép Navajo (ejtsd: navaho) indián homokkõ
képet. Más vásárolnivalót
nem nagyon láttunk, noha a boltok tele vannak portékával,
engem nagyon a magyar mûnépi szuvenírekre
emlékeztetnek. Minden irtózatosan drága,
úgy tûnik, mintha az egész állam
a túrizmusból akarna megélni. Ezeket az
úgynevezett homok-festményeket az indián
varázslók szertartásokon használják,
a gyógyító emberek (medicine man) pedig
a betegségek és a gonosz szellemek kiûzésére.
A környéken található köveket
kávédarálóval(!) porrá törik,
és a földre kézzel kiszórják
az ábrákat. Ezután a beteget odaültetik
és rákenegetik a színes port. Kis táncolás
és abrakadabra után letörlik róla
a homokot és visszaszórják a természetbe,
ezáltal a betegség is kimegy a testükbõl
és a földbe távozik. Legalábbis ezt
olvastuk a boltban kitett ismertetõbõl. A második
este a vizuális sokktól elfáradva hullottunk
bele az ágyba.
|
- 3.
nap (1998 április 23. Csütörtök)
|
Reggel egyenesen a Flagstaff-tól 15 km-re levõ Sunset
Crater (Napnyugta kráter) nevû, 1064-ben kitört
vulkán felé vettük utunkat. A hegy nem volt
nagyon nagy, de nagyon érdekes látványt nyújtott.
A múzeumban megtudtuk, hogy két földréteg
egymásnak feszülése következményeképpen
heves vulkáni mûködés eredményét
a környéken körülbelül 800 vulkáni
kráter jelzi, és ma sem ritkák a földrengések.
Nem kizárt, hogy a jövõben lesz még
errefelé vulkánkitörés. A tûzhányó
alja koromfekete színû, a teteje pedig vöröses
árnyalatú, errõl kapta a nevét is.
Egyik oldalán óriási megkövesedett lávafolyó
látható, helyenként több méteres
törmelékekkel. Ez a kõzet könnyûnek
tûnik, könnyen törik is, de felemelve meglepõen
nehéz volt. Úgy néz ki, mintha egy nagy kemencében
köveket égettek volna el, és a massza csak
nemrég hûlt volna ki. Égett szagot már
nem éreztünk :-) A vulkánra nem lehetett felmenni,
mert a felületét borító porszerû
kõzet könnyen erodálódik. A domb alján
és a kráter belsejének egy részében
elszórtan növények telepedtek meg, fõleg
fenyõfák. A területen egész évben
látható egy nagyon szép kék hasú
és szárnyú, fekete fejû madárfajta:
a Steller's Jay. Sok gyík és kígyó
is él a környéken, mi egy szélesfejû
orrszarvú gyíkot láttunk, sikerült is
lefényképeznem. A tûzhányó tövében
van egy kis barlang, amelyben egész évben jég
található, de sajnos ez most be volt zárva.
Jeget csak a távoli hegycsúcsokon láttunk,
amelyek gyönyörûen egészítették
ki a tájképet. Ehhez a nemzeti parkhoz indián
romok is tartoznak, oda már nem mentünk el, mert idõnk
nem engedte.
- Napnyugta vulkán, elõtérben
megkövesedett láva -
Következõ állomásunk a Meteor Kráter
volt, ami 55 km-re keletre van Flagstaff-tól. 49000 évvel
ezelõtt egy körülbelül 50 méteres
meteor csapódott ide be 72000 km/h sebességgel.
A meteorból csak kisebb (fél méteres) darabokat
találtak meg, mivel a keletkezett hõ eléggé
szétfröcskölte a kõzeteket. A kráter
a klíma miatt nem sokat változott, mivel mindennek
valami "leg" nek kell lennie, ezt úgy hirdetik,
hogy ez a legjobban megmaradt meteor kráter a Föld
felszínén. 1.5 km széles, 175 méter
mély, és annyira hasonlít a holdbéli
tájakra, hogy a NASA ûrhajósait itt képezték
ki a holdsétákra. Az erõs szél miatt
nem lehetett kimenni a kráter peremén haladó
ösvényre, azért, mert attól tartottak,
hogy belefújná az embereket a szakadékba.
Elõször ezt felesleges aggodalomnak tartottam, de
amikor kimentünk a kráter szélére,
(egy darabon ki volt építve az út) akkor
rájöttem, hogy igazuk van: sokszor alig bírtunk
talpon maradni, a szél minduntalan fel akart bennünket
borítani. Lehet, hogy a nagy gödör is valahogyan
megnöveli a huzatot, de tény, hogy lent az úton
nem éreztünk közel sem akkora szelet. A teljesen
egyenletes formájú gödör a tudósok
szerint nem sokat változott a becsapódás
óta, a látványra pedig jellemzõ,
hogy a peremrõl sehogy sem akart beleférni az
egyébként 84 fokos széles látószügû
objektívembe az egész, vennünk kellett volna
egy helikopterrõl készült képeslapot,
de sajnos csak nagyon gyenge minõségû fotókat
árultak.
- Meteor kráter -
Folytattuk utunkat kelet felé. Egyre közelebb kerültünk
a Navajo és az Apacs rezervátumokhoz, ezt az út
szélén elõforduló indián
ajándéktárgy boltok is jelezték.
Egy ilyennél megálltunk, és úgy
döntöttünk, hogy elhisszük a tulaj állítását,
miszerint néhány Navajo agyagedény 50%-al
le van árazva. Vettünk is egyet ($40), mint kiderült,
jól tettük, mert késõbb nem láttunk
ennél szebb vagy olcsóbb edényeket. Itt
már felkészülhettünk arra, hogy milyen
árakra lehet majd számítani. Azt tudtuk,
hogy minden drága lesz, de azért azt nem képzeltük
volna, hogy ennyire méregdrága. Egy kisebb tál
formájú kosarat $100 alatt nehezen lehet találni.
Az edények $60-70-nál kezdõdtek, de ami
igazán szépen ki volt dolgozva, az bele került
300-400 dollárba is. A legdurvább azonban a kézi
szövésû szõnyegek árképzése
volt, egy körülbelül 4x5 méteres egyébként
gyönyörû szobaszõnyeg $12000-ba, azaz
2 és félmillió forintba került. Késõbb
láttuk, hogy milyen sok munkába kerül ezeknek
az elkészítése, de ilyen árakon
bizony nehéz lehet vevõket találniuk.
Fél 5-re érkeztünk a Petrified Forest (kõvé
vált erdõ) nemzeti parkba. Kiderült, hogy
az útikönyv megvezetett minket, a park nem 7-kor,
hanem 6-kor zárt. A park bejáratánál
egy "információ és múzeum"
felirattal álcázott boltba mentünk be, amirõl
hamar kiderült, hogy igazából csak szuvenírek
eladásával foglalkoznak és semmi közük
nincsen a nemzeti parkhoz, de a bolt vezetõje nagyon
készségesen elmondta, hogy szerinte a kõerdõben
mit érdemes megnézni és hogy mennyi idõt
kell rászánni. Gyorsan megnéztük hát
a park közelebb esõ felét és úgy
döntöttünk, hogy másnap reggel fejezzük
be a hátralévõ részt. Mivel a bolt
7-ig volt nyitva, 6-tól 7-ig megint Johnie-tõl
szereztünk be értékes információkat.
Elég kevés vásárlójuk volt,
szerencsére volt ideje velünk beszélgetni,
ami számunkra nagyon hasznos volt. Mondtuk neki, hogy
a Petrified Forest és a mellette látható
Painted Desert (Festett sivatag) megnézése után
az indiánok által lakott területekre akarunk
menni, de nem tudjuk pontosan, hogy mit érdemes megnézni
és hogy mennyi idõt érdemes ott eltölteni.
Azt válaszolta, hogy másnap reggel ellát
majd minket mindenféle hasznos információval.
Utoljára Adél még megkérdezte tõle,
hogy melyik éttermet ajánlja Holbrookban, mert
amikor áthaladtunk a településen, nem nagyon
láttunk semmi bíztatót. Ebben is segített,
egy olasz éttermet ajánlott, amit rögtön
fel is kerestünk.
Az étterem neve Mesa Italia volt, (a mesa -ejtsd: méza-
az indián falvakat jelenti) és tényleg
meg voltunk elégedve a kiszolgálással és
a vacsorával . A felszolgálók láthatóan
indiánok voltak, bár Holbrook még éppen
kívül esik a rezervátumon, de azért
éreztük, hogy közel vagyunk a rézbõrûek
otthonához. A szomszéd asztalnál egy öreg
francia házaspár tanulmányozta elmélyülve
az étlapot. Amikor megkérdezték a pincértõl,
hogy az "eggplant"-ben (szó szerint: tojásnövény)
van-e tojás, akkor mi már tudtuk, hogy õk
rövid ideje lehetnek itt, mert az eggplant padlizsánt
jelenet, és itt ezt szinte minden olasz étterem
étlapján olvasni lehet. Igazán akkor kerültek
veszélybe, amikor a pincértõl kérdezték
meg, hogy milyen amerikai sört ajánl. A Navajo lány
kis tûnõdés után ugyanis a Miller
Light-ot tartotta megkóstolásra érdemesnek.
A light (=könnyû) sörök azonban európai
mércével nem számítanak sörnek,
nagyon alacsony az alkohol és az ízfokuk. A fiatal
amerikaiak sem isszák ezt meg, inkább az idõsebbek
kedvelik, már csak azért is, mert kevesebb benne
a túlsúlyos emberek fõ ellensége:
a kalória. Nekem egyszer nyílt alkalmam megkóstolni,
egy Powertel által szervezett vacsorán, ahová
az Ericssont is meghívták. Boltban azért
nem vettem, mert a söröket csak hatosával árulják,
ennyire eddig nem vagyok kíséretezõ kedvû.
Soha nem felejtem el az egyik angol kollégám arcára
kiült megdöbbenést, amikor meglátta,
hogy light sört rendeltem. Miután elmagyaráztam
neki, hogy ez lesz az elsõ próbálkozásom
és láthatta azt is, hogy minden igyekezetem ellenére
sem tudtam az egészet meginni, visszatért a belém
vetett bizalma. Ezen elõzmények után talán
érthetõ, hogy vettem a bátorságot,
és javasoltam a veszélyben levõ franciának
(aki egyébként láthatólag nem volt
nagyon pénzzel eleresztve, mindenbõl a legolcsóbbat
vették), hogy inkább válasszon egy másik
sört, ugyanis a light valószínûleg
nem fog ízleni neki. Egy Michelob Amber Rock nevû
barna sört ajánlottam neki, ami szerény amerikai
sörismereteim alapján egy jó márka,
és még a finnyás angoloknak is ízlett.
Francia barátunk is meg volt elégedve, az elsõ
kortyok után hálásan köszöngette
a jó tanácsot.
|
- 4.
nap (1998 április 24. Péntek)
|
Reggel elsõ útunk a Holbrook-tól 30 km-re
levõ Petrified Forestbe vezetett, pontosabban Johnie barátunk
Christal Forest nevû boltjába. Itt megtudtuk a kõzetek
keletkezésének történetét, és
összeállítottuk az elkövetkezõ
napok programját.
- A Petrified Forest szétszórt farönkjei
-
180-200 millió évvel ezelõtt a triász
földtörténeti idõszakban -amikor a dinoszauruszok
uralták a szárazföldet- Arizona ezen területe
az egyenlítõnél volt, ahol trópusi
esõerdõk takarták a felszínt. A
vízmosások a kidõlt farönköket
elszállították, és egyes helyeken
torlódások, természetes gátak jöttek
létre. Amint a farönkök megteltek vízzel,
lesüllyedtek a folyók aljára, ahol hamarosan
beborította õket a hordalék. Ha a hõmérséklet,
és a nyomás megfelelõ volt, valamint nem
kapott a fa oxigént, nem tudott elkorhadni. A víz
által bemosott ásványok megtelepedtek a
belsejében, egy idõ után teljesen felváltva
a szerves rostokat. Az éghajlat jócskán
megváltozott azóta, ez a földrész
északra tolódott, a terület elsivatagosodott,
az erózió szép lassan lemosta a talajt
a farönkökrõl, amelyek így a felszínre
kerültek. Óriási mennyiségû
kõ került elõ, az indiánok ékszerek
és nyíhegynek használták a szilánkokat.
A vasút kiépítése után, vagonszámra
hordták el az értékes rönköket,
az is elõfordult, hogy kristályok után
kutatva dinamittal robbantották szét õket.
Mivel csak 20 éve védi törvény ezt
a nemzeti parkot, mára az eredeti leletnek csak a töredéke
látható itt. A nemzeti park területén
több egymástól független területen
találhatóak meg az õsrégi fák.
Teljesen közel kell hozzájuk meni ahhoz, hogy a
keresztmetszetükön látszódjon, hogy
ezek nem fa, hanem kõrönkök. A legnagyobbak
pár méter hosszúak és egy méter
átmérõjüek, de átlagosan fél
méternél kisebb átmérõjüek.
Megemelve õket érezhetõ, hogy sokkal súlyosabbak,
mint az eredeti farönkök. Sok apró törmelék
és szilánk is van, nagy volt a kísértés,
hogy eltegyünk egy kis darabkát belõlük.
Persze ezt nem tettük, mert így hamar elfogyna az
is, ami megmaradt. A kijáratnál egyébként
meg kell állni, és az õröknek jogukban
áll az autókat átkutatni.
Érdekesek voltak ezek a farönkök, például
volt egy hosszú fa, amely alól a víz kimosta
a talajt, ezáltal természetes híd képzõdött.
Szorgos természetvédõk 1917-ben alábetonozták
azzal a céllal, hogy megerõsítsék
(sajnos ezzel nagyon elcsúfították), de
ma már tudni lehet, hogy maga a kõzet keményebb
mint az alatta levõ beton. A parkban a látvány
nem volt olyan lenyûgözõ, mint amikor a boltokban
megnéztük a fényesre csiszolt felületeket.
A boltokban nagy mennyiségben árult rönköket
nem gyûjthetik a felszínrõl, hanem a park
területén kívül esõ magánterületeken
mélyre le kell ásniuk értük. Ha valaki
talál is rönköket, még rengeteg munka
van a teljesen feldolgozott állapot eléréséig.
A fõ cél a nagyobb rönkökbõl
asztallapok levágása. Nagyságtól
függõen 5-6 óra alatt hatol át az
olajhûtéses gyémántfûrész
a törzsön, ezután akár napokig is eltarthat,
amíg egyre finomabb anyagokkal tükörsimára
csiszolják. Ha a vágás során eltörik
a fa, akkor csak sokkal olcsóbb könyvtámaszokat
vagy csak díszként szolgáló szeleteket
készítenek belõle. A kisebb törmelékekbõl
ékszereket is csiszolnak, itt a csiszolás már
többe kerül, mint az alapanyag. Az asztallapok ára
$5000-nál (1 millió Ft) kezdõdött...
Kíváncsi voltam, hogy ezek a drága lapok
mennyire könnyen törnek el, mert nagyon merevnek tûntek.
Persze om voltam olyan bátor, hogy elkezdjek rajtuk ugrálni,
inkább megkérdeztem Johnie-t, az õ állítása
szerint parkettára esve nem, csak betonon törnek
szét.
- Egy kõvé vált fa keresztmetszete
közelrõl -
Elég jól kimûvelõdtünk ebben
a témában, emberünk nagy lelkesedéssel
magyarázott el mindent. Nyolc féle arizonai petrified
wood létezik: 1. Rainbow (szivárvány) -
ez a legnépszerûbb, hihetetlen színekben
játszik, 2. St. Johnes (közeli településrõl
kapta a nevét) szürkés pasztell színû,
3. Yellow (sárga), 4. Green (zöld) - ez a legritkább,
csak egyszer találtak, ezt három ember osztotta
el egymás között, 5. Black (fekete) , 6. Childeria
-nagyon ritka ez képviseli az összes lelet 1%-át,
7. Navajo, 8. Woodwurthia (szürkés-fekete). Az USA
szinte mindegyik államában találtak megkövült
fákat a geológusok, de az arizonai rainbow messze
a legszebb. A Gergia-ban talált minták például
teljesen fehérek, egyáltalán nem faszerûek.
A kövek értékét elsõsorban
a nagyság határozza meg, fontos még a minta,
és a szín is. Az értékhez hozzáad,
ha a kéreg megmaradt, vagy csomók voltak a fában,
még magasabb árat jelentenek az esetleges üregekben
képzõdött kristályok. Jonnie-tól
megkérdeztem, hogy a parkban található
rönkök értékesek lennének-e feldolgozás
szempontjából. Azt válaszolta, hogy van
ott sok olyan darab, ami valószínûleg nem
törne el a fûrészeléskor, egy ilyenbõl
akár $50000 (10.000.000 Ft) hasznot is lehetne csinálni.
Ehhez képest nem is õrizték nagyon a területet!
Bár az árak már most is horribilisek, mivel
a készlet egyre csak fogy, ennek a cégnek is van
a raktárában jócskán olyan feldolgozatlan
rönk, amit arra az idõre tartogatnak amikor már
olyan nagy ritkaság lesz az elkövesedett õsfa,
így még a mainál is sokkal többe fog
kerülni. Ettõl eléggé megrémültünk
és úgy döntöttünk, hogy veszünk
egy kisebb szeletet. Hosszas válogatás után
vettünk egy kb. 20 cm átmérõjû
barna, fekete és kvarc árnyalatú követ,
amely nagyon szépen megõrizte a fa mintázatát,
rögtön megakadt rajta a szemünk. De ez nem volt
olyan színes, mint a csak Arizonára jellemzõ
többi rainbow fa, ezért egy másik boltban
vettünk egy szivárványszínût
is, amelyikben bordó, sárga és rozsdabarna
minták vannak. Ez utóbbiban van egy olyan faszínû
rész, amit más mintában sehol sem láttunk.
Nagyon tetszenek, többször meg szoktam õket
nézegetni. Hihetetlen dolog, hogy ezek a fák milyen
idõsek, és mennyire más világot
láthattak volna, ha lett volna szemük.
Johnie-tól próbáltunk az indiánokról
is információt szerezni. Õ ha nem is él
teljesen közöttük, elég sok közvetlen
tapasztalattal rendelkezik, egyik alkalmazottja például
egy Navajo lány. Õ nem orvoshoz megy ha beteg,
hanem a helyi medicine man-hez, aki gyógyfüvekkel,
táncokkal, homokfestményekkel gyógyít,
az indiánok szerint eredményesen. Az idõsebb
indiánok zárkózottabbak, bennük még
jobban él a fehér emberek által az indiánoknak
okozott sok szenvedés. A fiatalabbak sokkal nyitottabbak,
de õk sem mesélik el például a szertartásaikat,
úgy tartják, hogy legalább ezt meg kell
õrizniük maguknak. A természethez való
közelségükre jó példa, hogy amikor
Johnie egy Navajo vezetõvel járt egy területen
elkövesedett farönkök után kutatni, az
indián többször megállt, látott
valami olyant, amit a többiek nem, és ezután
kijelentette, hogy az ellenkezõ irányba kell menni,
mert valami rossz van a távolban, amit nem szabad megközelíteni.
Hogy mi volt az amit látott, nem derült ki soha.
Megkérdeztük azt is, hogy a különbözõ
törzsekhez tartozókat meg lehet-e arc alapján
ismerni. A válasz az volt, hogy igen, a Navajok inkább
az általunk is ismert rézbõrû indiánokra
hasonlítanak mexikói vonásokkal keveredve,
a Hopik alacsonyabbak, az arcuk laposabb és eszkimó
beütésû. A nyelvük különbözõ,
de néhány dolgot megértenek. A területi
viták miatt nincsenek túl nagy barátságban,
de azt sem lehet mondani, hogy ellenségek lennének.
- Badland, középen a megkövesedett
farönkökkel -
Johnie egy térkép alapján elég
részletesen elmondta, hogy hol mit lesz érdemes
megnéznünk, így ott rögtön ki tudtuk
találni a hátralévõ 5 nap programját.
Az indiánokkal való találkozás lehetõsége
nagyon felvillanyozott minket, ezért úgy döntöttünk,
hogy eltérünk az eredeti tervektõl és
nem Las Vegasban töltjük az utolsó 2 napot,
hanem a rezervátumban maradunk. Ezzel azt is biztosítottuk,
hogy vissza kell még jönnünk, Las Vegast mindenki
nagyon ajánlja, a kaszinókban azok is jól
érezhetik magukat, akiket nem a szerencsejáték
vonz, mert rengetegféle mûsorral, olcsó
ételekkel és italokkal el tudja magát bárki
foglalni. A tervek elkészítése után
elbúcsúztunk készséges idegenvezetõnktõl,
és megígértük neki, hogy hálánk
jeléül küldünk majd egy üveg magyar
bort, ilyen kivételes alkalmakra van a raktárban
pár üveg Tokaji Aszúnk.
A Petrified Forest 30 km hosszan terül el észak-déli
irányban. A még hátralévõ
részek megnézése után a nemzeti
park északi részén levõ Painted
Desert-öt (Festett sivatagot) látogattuk meg. Itt
az erózió által felfedett kövek a
magasság függvényében változó
színekben pompáznak. A legfelsõ réteg
zöld, alatta vörös, sárga, fehér
és szürke színû sávok látszottak.
A terület teljesen kietlen, csak elszórt kis gyomok
telepedtek meg a felsõ zöld színû területeken,
egyébként csak kövek vannak mindenhol. Elég
messzire el lehet látni, de a levegõ tisztaságának
romlása miatt sajnos a látótávolság
egyre jobban csökken. Ennek fõ oka a távolabbi
gyárak által kibocsátott szennyezõdések
és az aszfaltozatlan utakon közlekedõ autók
által felvert por. A kiépített útról
tilos (és felesleges) volt letérni, mindent jól
lehetett fentrõl látni. Az összes kilátópont
a legfelsõ területen van, onnan lehet lenézni.
Itt nem készítettem túl sok képet,
mert nem láttam szép képeslapokat és
posztereket a festett sivatagról a boltokban, ami azt
jelenti, hogy a fotókon ezek a színek nem jönnek
elõ élethûen. A látvány engem
egy sci-fi film díszletére emlékeztetett,
olyan volt, mintha Mézga Aladárként egy
festékbolygóra érkeztünk volna. Láttunk
egy múzeumnak berendezett régi vendégfogadót,
ami a helyre jellemzõ stílusban épült:
az egyszintes lapos tetejû épület kocka formájú
idomokból volt összerakva, a tetõzet gerendái
a homlokzatból kilógtak. Ezen a környéken
komoly dinoszaurusz leleteket (Gertie nevû staurikoszaurusz)
találtak, ennek tiszteletére a múzeumok
boltjaiban dinoszaurusz csonttöredékeket is lehetett
vásárolni.
- Festett sivatag -
Ahogy a nyitott tetejû autónkkal haladtunk, a
huzat egyszer csak kirepített a hátsó ülésrõl
egy reklámszatyrot. A táj annyira szép
és háborítatlan volt, hogy nem lett volna
szívünk a szemetet otthagyni, de a visszaszerzése
korántsem volt egyszerû feladat. Adél elkezdte
kergetni a szél által egyre távolabbra
repített zacskót, ami végül egy kis
bokron fennakadt, így elvesztette a csatát. Itt
a nézelõdés és a lassú haladás
miatt elég sokat élvezhettük a lenyitott
tetõ mással össze nem téveszthetõ
varázsát, de amikor az autópályán
haladtunk, mindig be kellett csuknunk, mert nagy sebességnél
csak kívülrõl tûnik ez jó bulinak,
valójában ez nagyon zajos dolog, a huzat túl
nagy ahhoz, hogy sokáig ki lehessen bírni. Bár
a tetõ becsukása után is sokkal zajosabb
marad az autó, mint amit a fémtetejûektõl
megszokhattunk, ez részben a gyengébb hangszigetelésnek,
részben a szögletesebb formáknak és
pontatlanabb illesztéseknek tudható be. Ez utóbbiak
minõségét késõbb egy zuhogó
esõben is sikerült letesztelnünk, sajnos egy
helyen bizony szépen becsordogált az esõ...
Vásárlás elõtt az autókat
így használat közben lenne jó letesztelni,
ebben a kocsiban csak 7000 km volt, de már több
apró hibát találtam: a bal hátsó
kerék néha nekiállt nyikorogni, a csomagtartóban
egy mûanyag borítás levált, a hátsó
ablakfûtés nem mûködött, a jobboldali
ajtót nehéz volt kinyitni. Egy bérautónál
ez nem akkora gond, de ha valaki ezt az új autóján
tapasztalja, akkor biztosan nem örül neki. A kocsi
egyébként $22000-ba kerül, ennyi pénzért
kicsit jobban is megcsinálhatták volna.
Kora délután indultunk el az indián terület
belseje felé, ahol a szembejövõ autókban
már láttuk a rézbõrû arcokat.
Az útikönyvbõl tudtuk, hogy felesleges városokat
és falvakat keresnünk, itt a családok egymástól
viszonylag elszórtan élnek, a településeken
nincs túl sok nyoma a közösségi életmódnak.
A Navajo rezervátum 65000 km2, ami Magyarország
területének 70%-a. Ezen a területen belül
található a Hopi rezervátum. Ezen kívül
több ennél kisebb indián rezervátum
is található as USA-ban. A rezervátumot
nem szögesdrótos kerítéssel kell elképzelni,
csak táblák jelezték a terület határát.
A többi amerikai állammal ellentétben Arizona
nem használ nyári idõszámítást,
így is kibírhatatlan nyáron a napsütés,
nem akarják, hogy esténként tovább
süssön a nap. Ezzel szemben a Navajo területen
betartják a nyári idõszámítást,
amit jó tudni az utazóknak, utazásunk alatt
mi is többször váltottunk idõzónát.
Útközben megálltunk a Hubbel Trading Post-ot
(Hubbel kereskedõházat) megnézni. Az indiánok
régebben kizárólag ilyen trading post-okon
vásároltak és adtak el árukat egymásnak
és a sápadtarcúaknak. Ez az épület
az egyik legrégebbi és leghíresebb. John
Lorenzo Hubbel 1876-ban kezdte el itt a kereskedést.
Az indiánok nagyon megkedvelték, hamarosan összekötõ
kapocsként szolgált a rézbõrûek
és az amerikaiak között, az indiánok
érdekképviseletét intézte, megtanította
õket mesterségekre, leírta és lefordította
leveleiket, kezelte a betegeket, és peres ügyeiket
elcsitította. A képek alapján szerintem
kicsit hasonlított Nagy Imrére, szemüvege
miatt a Navajok Nak'ee Sinili-nek azaz "Dupla Üveg"-nek
nevezték el. Amikor Hubbel 1930-ban meghalt, egy öreg
Navajo barátja Bi'lii Lani "Rengeteg ló"
ezt mondta: "Ha elkopik a cipõd, vehetsz egy új
párat; ha elfogy az ételed, azt is vehetsz magadnak;
ha leszüreteled a gyümölcsöt, új
fog teremni; kenyeret készítesz a kukoricából,
de a következõ évben abból is terem
majd új, de Don Lorenzo barátom meghalt, és
senki sem tudja õt pótolni." A trading post-tal
szemben levõ Hubbel hegyen temették el, Navajo
szokások szerint jeltelen sírba.
Az épületben ma is fõként kereskedés
folyik, a turistáknak eredeti indián kézmûves
tárgyakat kínálnak, míg a helybelieknek
élelmiszereket és apróbb háztartási
eszközöket. Úgy láttuk, hogy a rezervátumban
csak elvétve élnek fehérbõrûek,
keveredésnek alig van nyoma. Megkérdeztem az egyik
eladótól, hogy fényképezhetek-e,
erre azt válaszolta, hogy rossz néven is venné,
ha nem tettem. Mindenhol óvatos vagyok a fotózással,
sok helyen tiltják, jobb elõre megkérdezni,
nehogy gond legyen belõle. Volt is mit fényképezni,
az épület megõrizte régi hangulatát,
és nagyon szépek voltak az indián szõnyegek,
kosarak, agyagedények, ékszerek és egyéb
apró tárgyak. Az épület elõtt
egy öreg Navajo bácsi ült és a turistákal
csevegett. Õ szólított meg bennünket,
azt mondta, hogy õ itt él ám, és
ez az épület már nagyon régóta
itt van. Ez volt az elsõ alkalom, hogy indiánnal
beszélgethettünk, de hirtelen nem tudtunk neki mit
mondani, kicsit meg voltunk lepõdve, így pár
mondat után odébbálltunk. Az egyik épületben
egy három idõsebb Navajo néni szõtt,
itt megfigyelhettük, hogy elég komótosan
dolgoztak, mindent hagyományosan kézzel készítettek
el. Ki volt írva, hogy ha kérdésünk
van, akkor forduljunk az információs pulthoz,
mert a szövõasszonyok csak nagyon keveset beszélnek
angolul. Ha valaki fotózni szeretne, az tegyen 1 dollárt
a kikészített tálcába. Tényleg
nem sokat beszélt az egyik asszonyság angolul,
fõleg csak mutogatott, amikor megkérdeztem, hogy
lefotózhatom-e. Pontosabban a tálcába mutogatott,
így ezt a díj leszurkolása után
egy "Igen"-nek tudtam be.
- Navajo szövõasszony -
Nem sokat idõztünk itt, folytattuk utunkat a Hopi
terület felé. Az út mentén nagyon
szegényes körülményeket láttunk:
lerobbant házakat, romokat, az udvarokon szemeteket és
roncsokat. Gazdálkodás jeleivel nem találkoztunk,
a házak mellett nem voltak kertek, nem nagyon derült
ki, hogy mit ehetnek ezek az emberek. Több helyen is láttunk
szabadon engedett lovakat, teheneket, birkákat. Komoly
gondok voltak abból, hogy a turisták az itt élõkre
úgy néztek mint egy állatkertben az állatokra,
és úgy is akarták fotózni õket.
Ezt a Hopik megelégelték, és mára
betiltották az engedély nélküli fényképezést.
De igazából nem is akadt volna túl sok
fényképeznivaló, elszórt házak,
gyöszös növényzet, sziklák és
pár háziállat jellemezte a látványt.
Nagyon nyomtam a gázt, hogy idõben a Second Mesa-ban
(Második falu) levõ Hopi kulturális központba
érkezzünk, ami 5-ig tartott nyitva. Legalábbis
papíron, mert 4:40-kor, amikor odaértünk
már zárva volt. Így szinte feleslegesen
autóztunk 80 kilométert. Visszaindultuk hát
kelet felé, de útközben megálltunk
a First Mesa (Elsõ falu) nevû faluban, ahol kicsit
körbeautóztunk. Az egyik "utcában"
néhány házra ki volt írva, hogy
helyben készített indián fazekakat árulnak.
Betértünk az egyik épületbe. Becsengetés
után egy idõs asszony nyitotta ki az ajtót,
hamar kiderült, hogy a "bolt" ami mindössze
egy kis vitrinbõl állt, a nappalijában
volt berendezve. A szobában mindenféle használati
tárgy nagyon rendetlenül volt összezsúfolva.
Azt hittük, hogy itt majd olcsón tudunk valami portékát
vásárolni, megkérdeztük hát
egy szép kis maroknyi edényke árát.
Nehéz volt az állunkat visszaragasztani, amikor
megmondta, hogy $400 (80000 Ft)! A néni elmondta ugyan,
hogy az elkészítése nagyon munkaigényes,
mivel korongot nem használnak, kis agyaghurkákból
ragasztgatják össze az edényeket a hagyományos
módszereket alkalmazva, de azért ezt az árat
szerintem nagyon kevesen fogják kifizetni érte.
A néni a nagymamájától tanulta a
mintákat, és ma is ugyanúgy készíti
õket. Érdekes volt egy kívülrõl
nem túl bizalomerjesztõ kunyhót így
belülrõl is megnézni, de természetesen
üres kézzel távoztunk. Egy nagy szikla tetején
van az eredeti Hopi település: az Elsõ Mesa.
Itt láttuk, hogy volt egy turistaközpontnak kinevezett
kunyhó, ahonnan szintén 5-ig vezetett túrák
indulnak, de sajnos ezt sem az útikönyvbõl,
sem a közelben lévõ Hubbel Trading Post-on
kirakott turistainformációkból nem lehetett
megtudni. Úgy láttuk, hogy a Hopik annak örülnek
inkább, ha az idegenek elkerülik a településeiket.
Ahogy ott ácsorogtunk, egy fiatal 16 év körüli
Hopi fiú került elõ a semmibõl, egy
Kachina babát szorongatva és megkérdezte,
hogy nem érdekel-e minket. Kicsit haboztam, mert eddig
minden nagyon drága volt, de azért megkérdeztem,
hogy mennyiért adja. $20 volt az ára. Elkezdte
magyarázni, hogy mi mit jelent a babán, kiderült,
hogy ez egy kukorica istent ábrázol, ami esõt
hoz a Hopiknak. Az esõre nagy szükség lehet,
mert a terület nagyon száraznak tûnt. Látszott,
hogy a szimbólumoknak csak kis töredékét
mondta el, minden nagyon összetett és spirituális
jelentésû. Kiderült az is, hogy õ csak
nemrégen költözött fel ide a szikla tetejére,
és az az elsõ szobor amit készített,
aznap tette rá a talpat és a festék nem
is száradt meg teljesen mindenhol. Így már
más színben tûnt fel a dolog, látszott,
hogy a srácnak nincsen egy boltja, ahol másik
1000 ugyanilyen figurát tárol, így megvettük
tõle, fõleg azért, hogy valahogyan támogassuk
ezt a nyilvánvalóan szegény sorban levõ
gyereket. Ahogy késõbb nézegettük
a szobrocskát, egyre jobban megtetszett, de elõször
elég furcsának tûnt. Kicsit maradtunk és
beszélgettünk még vele, közben odajött
egy lány is, akinek megmutatta, hogy hogyan sikerült
az elsõ faragása. Amikor elõször fogtunk
kezet, rögtön eszembe jutott, amit Adél út
közben olvasott fel, hogy az indiánok kerülik
a testi közelséget, legfeljebb egy kézfogás
megengedhetõ, egyébként nem szeretnek másokat
megérinteni. Kézfogásban a szoros markolás
támadásnak számít, lazán
kell velük kezet rázni. De ez csak akkor futott
át az agyamon, amikor már megszorítottam
a kezét, szerencsére nem volt nála tomahawk
így nem vesztettem el a skalpomat. :-)
Kegyetlenül rossz érzés volt "gazdag
embernek" lenni egy teljesen szegény környezetben,
nem is nagyon tudtunk magunkkal mit kezdeni, legszívesebben
minél hamarabb elhúztunk volna valahová.
Erre még meg is dicsérte az autónkat a
srác, mondván, hogy nagyon tetszik neki. Azt válaszoltam
gyorsan, hogy ez nem a miénk, csak béreljük.
A szobor talpát még dedikáltattam vele,
távozáskor már megfelelõen lazán
fogtam vele kezet. Körbejártunk a baljósan
kihaltnak tûnõ, de igazából lakott
utcácskákon. A falu kb. 50 méter széles,
párszáz méter hosszú fennsíkon
van, mindkét oldalon függõleges sziklafalak
vezetnek le a legalább száz méteres mélységbe.
A falu végén volt egy terület, ahová
a látogatóknak tilos bemenniük, itt tartják
a szertartásaikat, amik táncokkal és énekekkel
zajlanak.
Újból keleti iránynak vettük az utunkat.
Egy útmenti élelmiszerboltban megálltunk,
ahol valami ételt próbáltunk venni, de
nem sok sikerrel jártunk. Itt teljesen más kínálat
volt, mint az általunk megszokott óriási
ABC-kben, ahol szinte mindent meg tudunk vásárolni,
sõt annyi áru van, hogy könnyen el is lehet
köztük tévedni. Az út mellett épített
rengeteg ajándéktárgy bolt közül
néhányban megálltunk, hátha mégis
sikerül valami kifizethetõ árú dolgot
vásárolnunk, de hamar ráébredtünk,
hogy az árak sehol sem alacsonyabbak és a kínálat
is nagyon kicsi. A szerencsejátékok ûzése
és alkohol árusítása valamint fogyasztása
tilos a rezervátum területén, mégis
a hétvégeken rendezett Bingo az egyetlen meghirdetett
szórakozási forma és az utak mentén
az árokban csak úgy sorakoztak az autókból
kihajigált üres sörösüvegek. A Hopi
területet elég rossz érzésekkel hagytuk
el, örültünk, amikor Chinley-be megérkeztünk
és egy nagyon szépen megépített
Holiday Inn-ben foglalt szobánkat elfoglalhattuk. Ez
már a Hopi területen kívül volt, itt
csupa indián arc dolgozott a motelben, és az étterem
is kínált néhány Navajo-nak kikiáltott
ételt. Ezeken nagyon meglepõdtünk, mert a
Navajok olajban sütött kenyere a magyar lángossal
egyezett meg, a Navajo borjú ragú pedig teljesen
azonos volt a magyar gulyással. Bár a lángost
õk mézzel eszik, a gulyásba pedig tököt
is fõznek, ebbõl így is botrány
lenne, ha valaki Magyarországon Navajo éttermet
nyitna és ezeket az ételeket kezdené el
felszolgálni. Senki sem hinné el, hogy az indiánok
tényleg ezt eszik...
|
Folytatás...
|
|
|
|